Összességében véve egészen jól megvagyok a katasztrófafilmekkel, szívesen elnézegetem őket (remélem, ez nem valami rejtett destruktív hajlam kifejeződése :D), viszont ugyanakkor az is igaz, hogy ritkán nézek ilyen jellegű filmeket. Ennek az oka nemes egyszerűséggel a kicsi választék. Nem túl gyakran érkezik a mozikba vállalható darab, a DVD-piacot pedig az Asylum szemetei uralják, így végül megmarad az Armageddon, a Titanic, vagy ínségesebb időkben esetleg a Holnapután újranézése (ha kissé kitágítjuk a műfaj határait, akkor esetleg A függetlenség napját is említhetem, amit akárhányszor megtudnék nézni). Legutóbb Roland Emmerich próbálkozott a vásznak romba döntésével, ám a 2012 végül akkora túlzásokba esett, hogy önmaga paródiájává, és így élvezhetetlen fércművé vált.

Most azonban Brad Peyton megmutatja, hogy milyen lett volna a 2012, hogyha annyit markol a szarka, amennyit még el is bír a farka.

Ray (Dwayne Johnson) a katasztrófaelhárításnál dolgozik, egy mentőhelikopter csapatának vezetője. Egyik lánya korábban vízbe fulladt, és ez a tragédia tönkretette a férfi családját. Éppen válófélben van, de igyekszik tartani a szoros kapcsolatot másik gyermekével, Blake-kel (Alexandra Daddario), miközben próbálja bicepsze befeszítése nélkül elviselni a tenyérbemászó, gazdag mostohaapa (Ioan Gruffudd) jelenlétét. Nem sokkal azután, hogy néhány geológusprofesszor felfedez egy újfajta földrengés-előrejelző módszert, katasztrófák sorozata veszi kezdetét. A Szent András-törésvonal bepöccen, és sorra kezdi romba dönteni az amerikai nagyvárosokat. Ray persze az egész káoszban csupán egyvalamit tart szem előtt: Megakarja menteni, és biztonságos helyre vinni volt feleségét (Carla Gugino) és közös lányukat. 

Ez egy klasszikus stílusú, jóízű katasztrófafilm. Alapvető, jól ismert panelekből építkezik, igazából semmi váratlant nem húz (bár néha legalább elhiteti, hogy fog valami váratlant húzni, ez tetszett), mégis kellemes időtöltést, korrekt kikapcsolódást nyújt. Ahogy a katasztrófafilmek általában, úgy a Törésvonal is az ember az anyatermészettől való állandó félelmére apellál, amelyet minden bizonnyal kissé elferdített tudományos tények és adatok felsorakoztatásával igyekszik alátámasztani és megerősíteni. A történet sablonos, ez tény, viszont a régi receptet újult erővel pezsdíti fel, vannak jó ötletei, és ami számomra a leginkább bejött, az az, hogy változatos. A forgatókönyv nem igazán hagyja leülni a cselekményt, és miközben a karaktereket csak éppen annyira árnyalja, amennyire egy látványfilmben erre szükség van, újra és újra újabb, izgalmas kihívás elé állítja hőseinket.

Igazán látványos alkotásról beszélhetünk, és ez fontos, hiszen azok számára, akik jegyet váltanak a produkcióra, nyilvánvalóan ez a fő szempont. Érdekes, hogy a CGI esetében pont egy-két kisebb részletnél lóg csak ki a lóláb, a grandiózus pusztítások egytől egyig fantasztikusan néznek ki. Az anyatermészet tombolását, a legyőzhetetlen, elemi erő hatalmát remekül érzékeltetik az alkotók, és mindeközben nem esnek fölösleges túlzásokba, ezáltal pedig megtartják azt a fajta elrugaszkodott hitelességet művükben, ami például a 2012-ben teljesen elveszett az együgyűség oltárán. Mindemellett kreatív rendezői megoldásokat is láthatunk, érkeznek érezhetően lelkes, átgondolt munkával összetákolt koncepciók, továbbá nem egy egészen lenyűgöző operatőri megoldásnak is örülhetünk. Mindemellett még a filmzene is igazán hangulatos.

Dwayne Johnson kontra az emberiség történetének legdurvább földrengéssorozata. Kissé súlytalan a konfliktus, mert ugye nem is kérdés, hogy ki fog nyerni. A Szikla szokásához híven kimeríthetetlen lelkesedésével pótolja színésztehetségbeli hiányosságait, ám egyszer-kétszer azért klasszikus értelemben véve is megcsillan, és ezt a fejlődést azért mindenképpen jó látni. Alexandra Daddario végig eléggé rémült fejet vág, de mivel egy katasztrófafilmben logikus ezt csinálni, így asszem jól alakít. Carla Gugino szokásához híven tökéletesen elvégzi a rábízott feladatokat, Paul Giamatti pedig király és laza, mint mindig.

A Törésvonal korrekt katasztrófafilm, olyan fajta, amire butaságai és egy-két alibimegoldása miatt sem lehet igazán haragudni. Hangulatos, izgalmas, pörgős, változatos, és nagyon látványos produkció egy badass ex-pankrátorral a főszerepben. Egy agykikapcsoló, lazulós mozizásra ez éppen elég is lesz. 7/10.