George Miller lefutott egy-két kört az éneklő-táncoló pingvinekkel, ám úgy néz ki, mostanra már ráunt az animált, családi állatkalandokra. Gondolta, ha már váltani kell, biztosra megy, és visszatér ahhoz a franchise-hoz, ami nem csak az ő nevét tette ismertté, de még egy Mel Gibson nevű fickó színészi pályájának is adott egy jó nagy kezdőlöketet. A legújabb, félig-meddig rebootszerű elgondolásban azonban már Tom Hardynak jutott az a megtiszteltetés, hogy eljátszhatja az országúti harcost. Az első bemutatókat követően a filmvilág felrobbant, kritikusok, nézők, és filmkészítők egyaránt borultak le A harag útja előtt. És habár, mint minden csodaként aposztrofált élmény esetében, úgy ezúttal is erőteljes túlértékeltségről beszélhetünk, azért mégiscsak leszögezendő tény,...
...hogy ez a film kurva jól sikerült.
Jól ismerjük az alapkoncepciót. A modern civilizációk kora elbukott, az emberiség ideje leáldozóban van. Az egykori virágzás romjain elterülő sivatagban farkastörvények uralkodnak. Két kincs van: Az édesvíz és az üzemanyag. Max Rockatansky (Tom Hardy) egykor zsaru volt, most azonban nem több egy megkeseredett vándornál, aki bűntudata szorításában igyekszik túlélni azt a méretes gladiátorarénát, amivé a világ vált. Miután fogságba esik, egyik pillanatról a másikra egy eszelős hajsza kellős közepén találja magát. A tetemes mennyiségű vizet birtokló Halhatatlan Joe-t ugyanis elárulta egyik imperátora, a félkezű Furiosa (Charlize Theron). A menekülő nő egy homokviharba vezeti üldözőit, remélve, hogy így lerázhatja őket. Az első csata elülése után Max többé-kevésbé megszabadul láncaitól, ám ahhoz, hogy esélye legyen a túlélésre, kénytelen összefogni Furiosával. Így történik, hogy Max egyik pillanatról a másikra magányos vándorból egy mentőakció vezéralakjává válik.
A cselekménybe nem kell túl sokat belelátni. De tényleg, ez a film az abszolút történések szintjén csupán annyiról szól, hogy emberek kergetőznek a sivatagban és néha a valamelyikük látványosan elhalálozik. Erről van szó. A konkrétumok szempontjából ennyi történik. Viszont a körítésnek, az első rápillantáson túl rejtező dolgoknak sikerül jóval magasabb szintre emelniük a forgatókönyvet. A történetnek otthont adó, zord világ koncepciója egészen bravúros, talán ez fogott meg leginkább a produkcióban. Egy borzalmasságában gyönyörű, félholt hely kel életre, amelyben a letűnt kultúrák egyes vonásai még mindig élnek, vegyülve az új, ám korántsem újszerű, gonosz idők eszméivel és ösztöneivel. Egy megtépázott, romos, korcs világba nyerünk betekintést, amiben már csak az alapvető emberi kegyetlenség emlékeztet a nukleáris füstben letűnt régi korokra. A farkastörvények uralma alatt való létezés, az emberi mibenlét kérdése, a hazug eszmék, és a fullasztó sivatagi homokba és pusztaságba vesző, naiv ábrándok kerülnek elő a háttérben megbújó, de hatásával az alkotás összképét rendszerint emelő gondolati mag által, amelynek szócsöve a fantasztikus, de tényleg istentelenül jól megírt szövegkönyv (csak eredeti nyelven tessék nézni, de komolyan).
George Miller remek meglátásokkal és végig érezhető, óriási lelkesedéssel komponálja meg a képsorokat, és a munkában nagy segítségre lel John Seale operatőrben, akinek sikerül temérdek energiával feltölteni a rendező által megálmodott, pazar beállításokat. Miller újra és újra előhoz egyfajta különös, morbid, visszafogott, de mély nyomot hagyó humorvonulatot, aminek mintha nemes egyszerűséggel csak annyi lenne a célja, hogy végképp kifordítsa a film által prezentál őrült világot saját magából, hogy végül már tényleg ne tudd, kinek ment el az esze. A képi világ maradandó, és ez elsősorban az átgondoltságnak és az élénk színösszetételnek köszönhető. A vizuális beállítások és elképzelések szempontjából bennem gyakran a Sin City hangulatát idézte a produkció. Kelléktéren szintén emlékezetes a mű, hiszen a várakozásoknak megfelelően kapunk jó néhány, kreatíván összetákolt járgányt, továbbá megemlítendő, hogy a jelmezek és a sminkek is kegyetlenül hatásosra sikeredtek.
Ez alapvetően egy akciófilm, és habár a tempó végig feszes és dinamikus, azért a gerincet szolgáltató zúzdák sajnos hagynak kívánnivalót maguk után. Az elgondolások csodálatosak, a beállítások nagyszerűek, a koreográfiák többnyire ütősek, és még a durvulást is sikerül megfelelően belőni. DE! Fontos megjegyezni azt is, hogy az akciójelenetek kivétel nélkül túl vannak nyújtva, így végül egytől egyig beleesnek a monotonitás csapdájába. Számomra ez, ha nem is nagyon, de egy kicsit azért zavaró volt. Nem baj, amikor már untam a húszezredik karambolt, belefeledkeztem a fantasztikus filmzenébe.
Tom Hardy csinált már jóval hatásosabb, és emlékezetesebb dolgokat is eddigi pályafutása során, ám ettől függetlenül tény, hogy csalódni ezúttal sem fog benne a nagyérdemű. A főszereplő lazán, hitelesen, és nagyon szórakoztatóan hozza Max egyszerű, de jól funkcionáló karakterét. Charlize Theron azonban viszi a prímet. Hihetetlen, hogy a színésznő mennyi életet képes kihozni a nem túl termékeny táptalajt szolgáltató figurájából. Fontos szereplő még a filmben Nicholas Hoult, aki remekül eltalálja tragikomikus pozícióba helyezkedő karakterének lényegét. Számomra a nem túl sok színészi tapasztalattal rendelkező Abbey Lee is emlékezetes volt.
Sejtettem, hogy a Mad Max: A harag útja esetében is valami olyasmi a helyzet, mint A sötét lovag vagy a Bosszúállók bemutatásakor. A produkció előtt leborul a világ, de azért ez az egész felhajtás mégiscsak erős túlzás. És igen, előfeltevésem beigazolódott. Az új Mad Max fasza, de azért nem dobtam hátast tőle. De a hangsúly a faszán van. 9/10.
