1984-ben járunk. A brit bányászok hevesen tüntetnek és bőszen szidalmazzák Margaret Thatcher-t. Ha bezárják a bányákat, munka nélkül maradnak, és ez egész települések összeomlását okozná. Ekkor észbe kap egy másik, szintén jogaiért küzdő közösség. A melegek és a leszbikusok gyűjtést szerveznek a bányászokért. Habár a mozgalom kezdetben a kicsinyes emberi gyűlölködés falaiba ütközik, végül nagy eredményeket ér el, és fontos tanulságot helyez előtérbe.
Mark (Ben Schnetzer) Londonban élő meleg srác, aki hirtelen ötlettől vezérelve határozza el, hogy szintén homoszexuális ismerőseit maga mellé állítva kiáll a megélhetésükért küzdő bányászközösségek mellett, hiszen ugyanazt a helyzetet véli felfedezni a munkások kálváriájában, ami a melegeket is sújtja a hatalom és a hatóságok hozzáállásának köszönhetően. A kis csoport elutazik egy walesi bányavároskába, ahol a helybéliek ellenségesen fogadják őket, ám a jég hamarosan megtörik, és a felek ráébrednek, hogy a gyűlölködés nem visz előre, helyette az összefogásra kell összpontosítani.
És ez az a főmotívum, ami űrrakéta módjára lövi fel a filmet az átlagos középszer talajáról a kifejezetten jó igaz történetet feldolgozó alkotások közé. A melegek és a bányászok közös története csak alkalmi kontextus, nem több egyszerű példánál, amit a készítők kiválasztottak annak érdekében, hogy hódoljanak az összefogás hatalma előtt. A kismilliónyi egyéb, hasonló tanulságot sugárzó eset közül erre az 1984-85-ös eseménysorozatra esett a választás. És a gondolat telitalálatnak bizonyul, hiszen valóban, nemigen lehetne kettő ennél ellentétesebb csoportot megnevezni. A marcona munkásemberek, és a meleg fiúk-lányok csoportjai szinte már magától értetődően állnak egymással szemben. Ám ezt a falat az önzetlen támogatás, és együttérzés szellemisége képes áttörni. Fontos szempont, hogy a szentimentalizmus mennyiségét tökéletes pontossággal lövik be az alkotók. A produkció nem válik túl érzékennyé, de eléri, hogy a nézőben erőteljes érzelmek generálódjanak. Az érzelmeket tovább erősíti a történet hátterében felsejlő AIDS által a szereplőkre borított árnyék sötétje.
A történetvezetés sajnos nagyon túl van nyújtva, a kétórás játékidőből simán le lehetett volna szakítani úgy harminc percet. Azért sem jár plusz pont, hogy a cselekmény időnként összevisszasággá válik, valamint megemlítendő még, hogy a kellemes, ám a kelleténél harmatosabb humorvilág lehetett volna ütősebb is. Nem sokkal, csak egy kicsivel, hogy ezzel maximálisan kiéleződjön a dramedy-atmoszféra. És ha már atmoszféra! Az operatőri munkát nagy dicséret illeti, a tájképek egyszerűen szemkápráztatóan gyönyörűek! Fontos még szót ejteni a zenei aláfestésekről is, amelyek igazi régi vágású, magával ragadó hangulatot teremtenek.
A színészi játékok jók, de akad néhány kiemelkedő alakítás, és ezeket pont a gárda ismertebb tagjai produkálják. Bill Nighy kiváló az enyhén komikus kisugárzású, ugyanakkor maximálisan komolyan vehető Cliff szerepében. Dominic West viszi a prímet, hiszen az aktor nagyszerűen kelti életre Jonathan-t, a táncoslábú meleget. Az egyik fontosabb fiatal szereplőt, George MacKay-t, azért emelném ki, mert ő társaihoz képest jóval gyengébben alakít, időnként kifejezetten idegesítő.
A Büszkeség és bányászélet összességében kellemes filmélmény. Túlságosan hosszú, de azért szórakoztató, és nagyszerű üzenetet közvetít, amelynek fókuszában az összefogás fontossága áll. Nem a meleg jogok, és nem a munkásmozgalmak. Hanem az összefogás. 7,5/10.
