Az ember küzd, dolgozik, harcol. A pénzért, a békességért, az igazáért. A világgal, a mocskokkal, önmagával harcol. Fejlett világunk, globális társadalmunk magas szintű eredmények tárházának hálójával szövi be bolygónkat, ám minden elismerésre méltó eredményre jut tucatnyi feszültségforrás. Felkelsz reggel. Kipihenve, harcra készen öltöd el menetfelszerelésedet, majd kilépsz az ajtón. Ám az ember, aki este a másik irányból kinyitja ugyanazt az ajtót, már nem az, aki néhány órával korábban volt. Az élet nap mint nap megalázza, terrorizálja, és ott szopatja meg a jóravaló lelket, ahol csak tudja. Ám az élet nem számolt egy fontos tényezővel.

A lehetőséggel, hogy a cérna egyszer elszakad...

Argentína idegen nyelvű filmes Oscar-díjra nevezett alkotásának forgatókönyve hat történetet mesél el. Az elsőben egy repülőgép utasai rájönnek, hogy habár ők egymás számára ismeretlenek, mindannyiuknak volt már közös élménye egy bizonyos személlyel. A második felvonás egy esős éjszakán veszi fel a fonalat, amikor egy üresen kongó étterembe betér egy meglehetősen goromba vendég, akiben a pincérnő gyerekkora megkeserítőjére ismer. A következő sztori a korai Steven Spielberg-et idézi, egy autópályás farokméregetés férfias következményeiről regél. A negyedik szegmens a bürokráciával háborúzó bombaszakértő kálváriáját mutatja be. A következő darab egy cserbenhagyásos gázolás az elkövető környezetére gyakorolt hatásait elemzi. Az utolsó történetben egy felhőtlennek induló, ám a későbbiek folyamán káoszba torkolló esküvői lakodalmat kísérhetünk figyelemmel.

Az egyes történetek váltakozó, hullámvölgyes színvonalat produkálnak, ám mindegyik a jó minősítés határain belül marad. Az antológia-jellegű felépítés rendkívül jót tesz az összképnek, hiszen ezáltal biztosítva van a változatosság, továbbá a szkript magját képező üzenet kellő elmélyítése. De mi is ez az üzenet? A kisember harca a világgal. Az átlagember, aki van, hogy a hatalommal és annak képviselőivel küzd, és van, hogy saját, az univerzumban porszemnyi szerepet betöltő fajtársaival vív harcot. Az aljassággal, a mocsokkal, az ellehetetlenítés hadjáratával kerül szembe az, aki egy nap úgy dönt, hogy felveszi a kesztyűt, és megálljt mond a szemétláda mindennapoknak. Amolyan egyszerű, jelentéktelen, de mégis elismerésreméltó hősökről van szó. Nem azért hősök, mert elérnek valamifajta eredményt. Nem erről van szó. Irónia van a levesben. Mert az Eszeveszett mesék heroizmusa abban rejlik, hogy központi karakterei elhiszik magukról, hogy számítanak. Elhiszik, hogy győzhetnek, elhiszik, hogy a küzdelemnek van értelme. Az értelmetlenség az értelme. Az érzés, hogy mindent szabad. A rövid szakasz, amikor megszűnik a felelősség, és a világ hirtelen leengedi a karjait. És várja a gyomrost. Ezt érik el a mű szereplői. Ostobák, hiszen minden ember ostoba, de ők... Ők meglátják az ostobaság napos oldalát. Saját, értelmetlen létezésükben felfedezik a csinált érdemeket, és onnantól kezdve, hogy a pohár betelik, tudni vélik, hogy van lényege, hogy van célja annak a rendszertelen káosznak, amit manapság életnek szokás hívni.

Damián Szifrón írói munkájának ecsetelése után néhány szót ejtsünk arról is, hogy az úriember miként állja meg magát a rendezői poszton. Kiválóan. Legalábbis többnyire. Tény és való, előfordul, hogy egyik-másik sztoriba kissé belesüpped a direktor, munkája időnként, de tényleg csak ritkán, ötlettelennek hat. A hat szegmens közül egyértelműen a gázolásos történet a leggyengébb, azt kifejezetten unalmasnak is nevezhetjük. Többségében azonban nagyszerű munkát végez a rendező, képes a cselekményt lendülettel és hatásossággal felruházni. Érvényt szerez az üzenetnek, erőt a kisember harcának, és magával ragadó filmélményt nekünk. Szifrón legnagyobb érdeme az egyedi humorvilág megteremtése. Rendkívül szokatlan jellegű fekete komédiával van ugyanis dolgunk. Mert a film nézése közben indokolatlanul nevetsz. Egyszerűen nincs értelme annak, hogy olyan jeleneteken röhögünk, amelyeken inkább sírnunk kéne. De a direktor eléri. Nem tudom, hogy, de megcsinálja. Apró részleteket, egészen kicsi színesítőeszközöket rejt el a jelenetekben, amelyek átbillentik a tragédiát komédiába, a drámát tragikomikumba. És a következő pillanatban már vihogsz is a káoszon, mert a káosz ennél nem érdemel többet. A korrupt, bürokrata, rohadék társadalom ennél nem érdemel többet. Szóval röhögj rajta, mert csak így győzhetsz!  A produkciót nagymértékben színesítik az elsőosztályú kamerabeállítások, valamint Gustavo Santaolalla filmzenéje, amit reményeim szerint az Oscar-jelöltek között láthatok majd viszont.

A színészi játékok mindegyik történetben kifejezetten jók, van azonban két gárdatag, akiket ki kell emelni. Az egyikük a Szemekbe zárt titkok-ból ismert Ricardo Darín. Ő alakítja a bombaszakértőt a negyedik sztoriban, és teszi ezt félelmetes hitelességgel, nagyszerű beleéléssel. A másik kimagasló név, aki egyértelműen a produkció legjobb színészi teljesítményét nyújtja, nem más, mint Erica Rivas. Ő játssza a menyasszonyt a zárósztoriban. Félelmetes. Ez a legjobb jelző arra a lenyűgöző erőre, ami sugárzik a színésznő produktumából. Az év legjobbjai között van, egyszerűen fantasztikus!

Az Eszeveszett meséket valami megfoghatatlan plusz hiánya választja el attól, hogy igazán kirobbanó legyen. Ám ettől függetlenül is kötelező néznivaló, az antológiák kedvelői el fognak durranni. Bivalyerős 8/10.