Megmondom őszintén, ez a film gyakorlatilag az utolsó pillanatban került bele a halloweeni programba, ugyanis miután megnéztem Az ismeretlen Drakula című, gyalázatosan pocsék alkotást, muszáj volt kompenzálnom egy minőségi Bram Stoker-adaptációval. Így esett a választásom Francis Ford Coppola rendezésére, a sokat emlegetett, 1992-es Drakula-filmre, amelyben Gary Oldman ölthette magára a gróf köpenyét.
1462-ben Vlad herceg, azaz Drakula (Gary Oldman), török ármánykodás eredményeképpen elveszítette gyönyörű feleségét, aminek következtében megtagadta Istent, és átadta magát a gonosznak, a sötétségnek. Évszázadokkal később, élőhalott vámpírként járja erdélyi kastélyának folyosóit, és miután megismerkedik új ügyvédjével (Keanu Reeves), cél gyúl szemei előtt. Talál ugyanis egy fotót a jogász menyasszonyáról (Winona Ryder), akiben saját egykori szerelmét véli felfedezni. Így Drakula fogságba ejti vendégét, ő maga pedig útra kel London irányába, ahol vágyai fészkelnek.
James V. Hart forgatókönyvében egészen egyedi aspektusból közelíti meg Drakula gróf karakterét, és merész vállalkozásának eredménye részletgazdag, erőteljes, valamint talán a valaha készített legösszetettebb karakterábrázolása a híres vámpírnak. Az író az évszázadokon át élő, a holtat is feltámasztani képes szerelem fővonalára fűzi fel a vámpír figuráját, aki vágyai szolgálatában vált szörnyeteggé. Mély tragédia ez a sztori a gróf szempontjából, és ennek megfelelően nem is tudunk rá igazán negatív karakterként gondolni, hiszen nem más ő, mint szenvedő alanya a körülmények és a barbár idők összeesküvésének, amit csak súlyosbított saját rossz döntéseivel. Így válik belőle istentagadó, a kereszténység elutasítója, így kárhozik el a lelke, így lesz belőle átkozott rémség. Egyszerre hódol a vérnek, a szerelemnek, és a sötétségnek, és ez a szentségtelenháromság olyan pazar, és megkapó esszenciával tölti fel, nem csak a címszereplő alakját, hanem az egész filmet is, hogy azon a néző nem győz ámulni és bámulni. Érdekes, hogy az első egy órában pörgős, maradéktalanul magával ragadó cselekményvezetés pont Van Helsing (Anthony Hopkins) megjelenése után lassul be valamelyest. Ez nem vészes probléma, inkább amolyan kötelező kötözködés, de azért mégis megemlítendő, hiszen a professzor, a nagy ellenség színre lépése után logikusan tovább kéne fokozódnia a tempónak.
Francis Ford Coppola nagyon elemében volt a mű készítése során, hiszen jelenetei nemes egyszerűséggel letaglózóak. A rendező koreográfiai zseniálisan részletgazdag tálalásban mutatják be a cselekményt, miközben szinte minden képkockából kiérződik a szürreális felhang, ami hol gyengébb, hol erősebb. A direktor dinamikus történetmesélésébe számtalan maradandó momentumot csempész, munkájából sugárzik az elszántság. A Drakulát nézve tudjuk, érezzük, hogy Coppola számára ez nem csak egyszerű meló volt. Ő valami nagyot akart alkotni. És, pályafutása során már nem először, ez sikerült is neki. Zseni ez a csávó, na...
A különböző színesítőeszközök ott segítik Coppolát, ahol csak tudják, főleg, hogy a rendező elképesztő kreativitással használja ki kollégái tehetségét. A jelmeztervezés egész egyszerűen csodálatos, olyan pazar kosztümöket láthatunk ebben a filmben, amilyenekkel tényleg nem találkozunk minden horrorfilmben. A sminkes, és az effektmesteri munka is zseniális, továbbá meg kell még említeni Michael Ballhaus operatőrmestert is, aki varázslatosan változatos kamerabűvészkedéssel teszi érdekesebbé, és izgalmasabbá a művet. Mindennek tetejébe még a filmzene is tök jó.
Azt hiszem, egészen nyugodtan leszögezhetjük, hogy Gary Oldman Drakulaként nyújtja élete legjobb alakítását. Félelmetes, hogy a színész milyen mélységekbe merül alá a vámpírgróf karakterében, maximálisan hasonul szerepéhez, és vérfagyasztó produktumot prezentál. A többiek is jók, példának okáért itt van mindjárt Anthony Hopkins, aki kapcsán leginkább az a hihetetlen könnyedség a lenyűgöző, amivel életre kelti az amúgy nem olyan egyszerű figurát. Winona Ryder szépen helytáll női főszereplőként, és Keanu Reeves is el van a maga néhány jelenetében.
Nagyon sok Bram Stoker-feldolgozás van, amit még nem láttam, de így is hajlandó vagyok megkockáztatni, hogy egyik sem múlja felül Francis Ford Coppola mesterművét, ami tele van energiával, stílussal, és igazi, klasszikus horrorral. 9,5/10.
