Nem volt olyan régen. Hét évtizeddel ezelőtt. Európa úszott a vérben. A világ úszott a vérben. Mindenfelé halál, keserves sikolyok, utolsó leheletek töltötték be a teret. Emberek, katonák kúsztak a mocsokban, harcoltak az ellenség ellen. Harcoltak a különböző lobogók alatt, és nem tudták miért. Annyit tudtak, hogy a szemben rájuk tüzelőt meg kell ölniük. Vagy nem élik meg a másnapot. Könnyáztatta szemek, véres kezek, tetőtől talpig koszos emberek. Koszosak a háború mocskától, a végtagokat leszakító gránátok káoszában sikító világ mocskától. És mire észbe kapnak, már nem emberek. Kiüresedett porhüvelyek, amelyekben a halott lélek helyét átveszi a zsigeri fájdalom, az elborult gonoszság, az őrület sötétsége.
A lángoló harag.
Don 'Wardaddy' (magyar fordításban Vén Róka) Collier (Brad Pitt) sok szart látott már a háborúban. Irtotta a nácikat Egyiptomban, Franciaországban, és Belgiumban is. És most, 1945-ben, a világégés alkonyán, Németország szívében gázol, Fury (azaz Harag) névre keresztelt tankján, oldalán embereivel (Shia LaBeouf, Michael Peña, Jon Bernthal). Halott bajtársuk helyére új embert kapnak. Egy kölyköt, az írnoknak kiképzett Normant (Logan Lerman). A fiú kénytelen követni Wardaddyék példáját. Rá kell szánnia magát a lépésre, hogy megtegye az első métert a Pokol felé vezető úton. Mert az emberségnek, a kegyességnek, a könyörületességnek, a becsületességnek, az igazságosságnak... a jóságnak nincs helye a II. világháború mészárszékén. Mert gonosz időben, gonosz helyen fejeződik be a világégés. És akik túlélik... hát ők nem a jók közül valók.
Évtizedek óta nem csináltak ennyire zseniális, ennyire mélyreható, ennyire sokkoló háborús filmet. A Harag gond nélkül emelkedik az Apokalipszis most és A szakasz magasságába, miközben megbabonázó könnyedséggel avatja fel magát, mint a valaha készített legnagyszerűbb II. világháborús filmet. A tér-idő kontextus nem is lehetne ennél frappánsabb. Németországban járunk, a háborúnak hamarosan vége, a nácik kezdenek kétségbeesni. Az apokaliptikus hangulat a történet egészét belengi, a mélységes szomorúság a teljes lényedet felemészti. A Harag tulajdonképpen arról szól, hogy miként hal el az emberség a háború poklában, hogyan válnak a katonák érző lényekből tüzelő gépezetekké, kifacsart sakkbábukká, akik kétségbeesetten próbálják meglelni céljukat a vérözön kellős közepén, és minden apró szalmaszálba belekapaszkodnak. Bármibe, ami értelmet adhat annak a szemétnek, amivé az életük vált. Hősök. De nem dicső hősök. Nem csillognak, nem kíséri őket hazafias zene, nem az amerikai zászlót lobogtatva vonulnak harcba. Ők nem műanyag hősök. Mert ez nem a Ryan közlegény megmentése, ez egy valódi háborús film. És a szereplői valódi hősök.
Azok, akik ismerik David Ayer munkásságát, sejthetik, hogy a direktor ezúttal sem finomkodik. De amikor a sejtés szívfacsaróan lélekgyilkoló, véres, és zsigeri belső fájdalmat okozó módon, a vártnál sokkal nagyobb erővel igazolódik be,... na akkor eltörik benned valami. Mert Ayer minden egyes képkockája kiharap egy darabot a lelkedből, megerőszakolja a szívedet, a boldog, napfényes világba vetett hitedet. Mert ebben a filmben nem süt a Nap. A rendező ködben, füstben, állandóan borús ég alatt tereli katonáit, akiket eszelősebbnél eszelősebb vérontásokba kényszerít. A kiváló beállítások magukkal ragadnak, a lehengerlő kameramunka elkápráztat, a csontig hatoló ütést mérő jelenetkoreográfiák, és a veszettül fantasztikus filmzene véget nem érő hidegrázást generálnak a testedben, a kendőzetlen, naturális brutalitás, és vérengzés pedig teljesen kikészít. Ayer a végletekig részletgazdag munkája segít, hogy maximálisan beleélhesd magad a II. világháború apokalipszisába, és igen. Igen. Eléri, hogy a moziteremből kilépve más ember legyél. Valaki, aki már látta a halált. Legalábbis meggyőződése, hogy amit látott, az a Nagy Kaszás őrült parádézása volt, tombolóan erőteljes leképezése a 20. század brutális tragédiájának. Szomorúan az ég felé magasodó, koromfekete síremléke egy halálraítélt világnak.
Brad Pitt. Korunk egyik legfantasztikusabb színésze. Nincs még színészi Oscar-díja. Most már legyen! Végre kapjon szobrocskát, mert már többször is kiérdemelte! És amit Wardaddyként csinál, hát az, kedves egybegyűltek, a karakterrel való, tökéletes azonosulás mintaképe. A színészet nagykönyvének eme témát taglaló fejezetében Pitt és Wardaddy szimbiózisa lehetne a példázó illusztráció. Mert ezt kurvára így kell csinálni! Hatásos, megrázó, és piszkosul erős. De hasonló jókat mondhatunk el Pitt bajtársairól is. Még talán Michael Peña a leggyengébb közülük, neki valahogy nehezére esik tartania a lépést a többiekkel. Persze, nem tudom hibáztatni a színészt, mert amit a többiek csinálnak, az több, mint letaglózó. Shia LaBeouf-t eddig tartottad rossz színésznek, eddig nem voltál hajlandó komolyan venni őt, eddig nevettél fel gúnyosan, amikor megláttad. Mert a Harag megtekintése után tisztelni fogod. Mert csak a tekintetének hatására elsírtad magadat a moziban. Logan Lerman elképesztően jó, simán benne rejlik az eljövendő színészgeneráció egyik nagy tehetsége. Jon Bernthal szintén vérfagyasztóan zseniális.
Ebben a filmben nincsen dicsőn lobogó amerikai zászló. Ebben a filmben nincsen semmilyen amerikai zászló. És tudjátok, hogy miért nincsen? Én sejtem. Azért, mert Wardaddy már réges-régen kitörölte vele a szaros seggét, és otthagyta az árokban megrohadni azok véres, a felismerhetetlenségig összeroncsolt teteme mellett, akik lobogó árnyéka alatt vonultak a háborúba, ahol káosz, ordítás, és eszelős gonoszság közepette lelték halálukat.
Ez a Harag. Ez az a film, amit meg kell nézned. Ez az a film, amit kötelességed megnézni. Mert háborús film sok volt már a mozgókép történetében. De ilyet még nem láttál. 10/10.
