"A legelső sorban ülünk a pusztítás színházában."

Jelentéktelen fogaskerék vagy egy számodra felfoghatatlan méretekkel és erővel rendelkező gépezetben. Ha megszűnsz működni, a szerkezet nem áll le. Egy rövidke másodpercre talán megremeg, de aztán folytatja tovább. Teszi a dolgát. Pusztít, rohaszt, megront. Fogyóeszköz vagy, statisztikai adat, kósza szellő. Mint a filmszalagba bevágott pénisz, olyan vagy. Az emberek időnként észrevesznek, de nem jutsz el a tudatukig. Mert nem érsz annyit. Kár érted egyetlen árva szó is. A fogyasztói társadalom, a kapitalizmus, a bürokrácia fogságában tengődsz, teljes céltalanságban fuldokolsz. Életednek egyetlen értelme van, az egyetlen dolog, amit elérhetsz, mielőtt a túlélésre való esélyed végleg nullára csökken. Egyetlen valamit tűzhetsz ki célul. A mélypontot, ahol már minden mindegy. Várod a megtisztító vírust, a kijózanító fertőzést, a megvilágosító robbanást. Ugyanakkor féled is, mert tudod, ha megérkezik már semmi sem lesz ugyanaz.

Ha Tyler Durden egyszer megjelenik, onnan már nincs visszaút.

A Narrátor (Edward Norton) mindennemű értelem nélkül fogyasztja egyik napot a másik után. Alváshiányban szenved, ismeretlen helyeken ébred, jelentéktelen munkát végez. Mérnöki pontossággal kiszabott, hibátlanra tökéletesített rabszolgája egy beteg világnak. Egy repülőúton megismerkedik a laza természetű Tyler Durdennel (Brad Pitt), akivel nemsokára barátságot kötnek, sőt, még össze is költöznek. Egy indulatlevezetésként szolgáló bunyó következtében megalapítják a Harcosok klubját, ami hamarosan országszerte szétágazó szervezetté válik. Ám eközben valami megváltozik. Mert a főhős rájön, hogy ez már nem játék, hogy meleg lett a talaj, hogy veszélyessé vált a világ. Érzi, hogy Tyler Durden nagyon közel van. Természetellenesen közel.

Hosszasan ecsetelhető, hogy miért is vált a Harcosok klubja minden idők egyik legfontosabb kultuszfilmjévé. Ha néhány szóban kéne megfogalmazni a választ, akkor én annyit mondanék, hogy ez a film példátlanul sokrétű. Azt hiszed, hogy ismered, de csak ekkor jössz rá, hogy bőre alatt még rengeteg újabb és újabb én lapul. Sokfajta szegmenst, számtalanféle tartalmi töltetet takar ez a mestermű.

Az egyik legfontosabb a történet kontextusa, vagyis az ezredforduló küszöbén haldokló fogyasztói társadalom. A mű a kiváló narrációt, és Tyler figuráját felhasználva lehengerlően hiteles, és pánikkeltően erőteljes képet formál a kapitalista világ minden bajáról, a neonfényben úszó, reklámok által gúzsba kötött társadalom elveszett mivoltáról. Vérre menő komolysággal világít rá a fájdalmas valóságra, a tényre, hogy Coca Colát szürcsölve, és fűszeres chipset rágcsálva, sportkocsiban ülve, lobogó hajjal, márkás napszemüvegben száguldunk lefelé a lejtőn, és mi, akik mindeközben mindennél jobban rettegünk a haláltól, még örülünk is ennek. Mert önmagunk ellenségei vagyunk, egy öngyilkos társadalom hűséges katonái, akik ha kell, márpedig kell, büszkén áldozzák vérüket a dicsőséges mosoly mögé bújtatott, szépen felöltöztetett Kaszás oltárán. Szíves-örömest gyilkoljuk meg magunkat egy csomag pattogatott kukoricáért, miközben elhízott seggel döglünk életünk mozijának túlontúl kényelmes székében, és tátott szájjal bámuljuk, ahogy saját öklünk pofán vág.

David Fincher látomása megoldást kínál. Kiutat, amiben még sincs semmilyen köszönet. Felajánlja A Narrátornak Tyler Durdent, és a főhős örömmel fogadja élete új társát, ám abba nem gondol bele, hogy az arany középút nem létezik. Mert a kapitalista mocsok, a pénz hatalma, és a fényesen csillogó világpiac már túl van azon a ponton, ahol még bármilyen ésszerű alternatíva fellelhető. Két véglet létezik csupán. A teljes behódolás, és a szektásodás. Mondanom se kell, hogy a forgatókönyv elképesztő részletességgel, és csodaszépen kimért fokozatossággal mutatja be egy terrorszervezet megszületését, és működését. A cél a káosz, a rombolás, a teljes megsemmisülés. És a végzet cirkuszának porondján ott ugrál az életet igaz valójában látó bohóc. Egy beteg világ természetellenes kinövése, a fogyasztói társadalom testében burjánzó rákos daganat. A megtisztító vírus, az anarchia maga. Tyler Durden. Mert ez a fickó nem ismeri a félelmet, nem ismeri a fájdalmat, nem ismeri a meghajlás fogalmát. Csak a lázadásnak és a rombolásnak él, és habár tettei egy bizonyos pontig logikusnak hatnak, idővel rá kell jönnünk, hogy ez az ember a végzet karjaiba kísér bennünket. Persze, ezután nem sokkal az a tény is megvilágosodik előttünk, miszerint a végzetnek való behódolás az egyetlen ésszerű lépés. Az egyetlen valódi kiút ebből az elromlott világból. Mert megjavítani már nem lehet. Mert nagyon, de nagyon régen kezdődött. Haldoklik a világ, és sajnálatos módon túlságosan sokáig volt tünetmentes. Tyler Durden sajnálattal közli a társadalommal, hogy halálos betegségben szenved, és gyógymód nincsen. És miközben felállítja a diagnózist, vigyorog. És ebben a beteg, fogyatékos, de minden korábbinál logikusabb pillanatban, rájössz, hogy mit kell tenned. És megteszed. Vele nevetsz.

David Fincher a kamera mögött tökéletessé teszi a forgatókönyv által alkotott képet. Hitelesíti a rémálmot. A direktor enyhén szürreális atmoszférát teremt, de arra végig odafigyel, hogy kreálmánya valódinak hasson. Nem mesélni akar, hanem tényt közölni. Megakarja veled ismertetni az igazi világot. És hogy célját elérje, semmitől sem riad vissza. Ez a zseni pontosan tudja, hogy mikor milyen megoldáshoz kell nyúlnia. Tökéletesen érzi a fogyasztói társadalom öngyilkos iróniáját, így bátran meri használni a morbid humort, ami egyfajta kapuőrként strázsál a kegyetlen valóság ajtajában. Ha túl jutsz rajta, megérted a szörnyeteg lényét, felfogod a betegség filozófiáját, és maradéktalanul átérzed Fincher zsenijének hatalmát. Vér, erőszak, agymosás, anarchizmus, kibékíthetetlen konfliktus, és halálfélelem vegyül a romlás színpadán, ahol éppen az évezred darabját adják elő. Mindenki ugyanoda tart. A mélypontra. Fincher lenyűgözően elrugaszkodott, ugyanakkor húsba maróan igazi, és színtisztán félelmetes fináléja, majd kegyetlenül egyszerű, ítéletet mondó befejezése azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy a világ igazi, sötét arcát csak kevesen láthatják. Mert az út során a legtöbben elbuknak, és csak a kevés kiváltságos, vagy éppen elátkozott ismerheti meg a mélypontot.

A Narrátor tökéletes kontrasztban áll Tylerrel. Az ellentétek egymásnak feszülnek, az indulatok elszabadulnak, és az eddig egységes képet mutató tükör üvege megreped. És mintha már nem egyetlen arcot mutatna. Brad Pitt és Edward Norton tökéletes beleéléssel hozzák a figurákat. Maximálisan egymásra hangolódnak, közös jeleneteikben vibrál az energia. Mindketten kiválóan adják át azt a képet, amit karaktereik képviselnek. Norton játéka eleinte gyengének tűnhet, de aztán rájövünk, hogy ezt csak azért éreztük így, mert a színész minket akar bemutatni. Márpedig a mi játékunk gyenge. Mert nem tudjuk a szerepünket. Átlagos kisemberként nem értjük a világot, és a lelki-mentális inszomnia fogságában nem ismerjük a valóságot. Brad Pitt ellenben életre kelti a lázadást, a romlást, a legyőzhetetlen züllést. Vérfagyasztó hitelességgel teremti meg Tyler Durdent, a bestiát, világunk elpusztítóját. A valódi, és egyetlen prófétát, amit ez a rohadék társadalom megérdemel.

Végső soron azért lesz igazán átható a Harcosok klubja által prezentált filmélmény, azért válik maradéktalanul tökéletes alkotássá David Fincher remeke, mert a stáblista felé vezető úton valahol felismerjük az igazságot. Meglátjuk a valóságot. És mire a film véget ér, már tudjuk. Tudjuk, hogy mi is ismerjük. Én is ismerem, mindannyian ismerjük. Te is.

Ismered Tyler Durdent. 10/10.