A jó alap csak a kezdet. Nem garantálja, hogy a kész mű is hibátlan lesz. Hiszen csapda bőven van az alkotás útján, és nem kizárt, hogy már akkor omlik a kártyavár, ha az egyik ilyenbe belelép a művész.
Márpedig Scott Frank író-rendező valahol az út negyedénél a lehető legrosszabb helyre tette a soron következő lapot.
2007-ben sehol se volt még A galaxis őrzői, így az író-rendező nem tudhatta, hogy néhány év múlva sokan ki fogják röhögni, amiért, valószínűleg hasraütésszerűen, Chris Pratt-nek nevezte el főhősét (Joseph Gordon-Levitt). A fiatal srác éppen a barátnőjével (Laura Vandervoort), és egy másik párral furikázik az éjszakai országúton, amikor lekapcsolja autója fényszóróját, hogy ezzel nyűgözze le a csaját. A terv sikerrel jár, ám a következmény pokoli. Az újra felragyogó lámpafényben ugyanis egy kombájn tűnik fel. Chris túléli a balesetet, ám súlyos sérülései miatt négy évvel később is nehezen boldogul a mindennapokban. Gondolatai összekavarodnak, kezei remegnek, és könnyen kimond olyan dolgokat is, amiket a baleset előtt mindenképpen magában tartott volna. És, hogy még nehezebb legyen a helyzete, feltűnik életében egy bizonyos Gary (Matthew Goode), aki előszeretettel kihasználná Chris kiszolgáltatott állapotát egy balhé sikeres végrehajtása érdekében.
Az első húsz perc kiváló felütése egy tartalmas, és megrázó drámának, amelyben a fiatalon, meggondolatlanul óriási felelőtlenséget elkövető főhőst kínozza a bűntudat. Egy drámának, ami az önmagunknak való megbocsátásról, és a továbblépésről szól. Egy drámának, ami a felelősség fontosságát hangsúlyozza. Mert Scott Frank mindent tökéletesen csinál a mű elején. Remekül teremt hangulatot, maradéktalanul átadja a mélységes bánat, és a pokoli bűntudat világát.
Aztán olyan mesterien, olyan hihetetlenül tökéletesen, szinte már szándékosnak ható precizitással cseszi el az egészet, hogy az már gyakorlatilag elismerésreméltó. A művész úr ugyanis behoz a produkcióba egy bankrablós thriller-szálat, amivel azon nyomban sikerül a tucat-bűnügyi filmek közé taszítania a produkciót. Az unalmas, erőtlen, és klisés cselekmény ok-okozati összefüggésben áll a film komoly drámai vonulatával, de ez a kapcsolat csak nagyon ritkán működik úgy istenigazából. Mondjuk tény, hogy amikor működik, akkor az atmoszféra maximális erővel csapódik a néző arcába, de az ilyen esetek száma tényleg elenyésző.
James Newton Howard valószínűleg érezte, hogy miként is kéne festenie ennek a sztorinak, ha az író-rendező valóban maradandót akarna alkotni, de ahelyett, hogy figyelmeztette volna a kollégát, inkább megkomponált egy elképesztően erőteljes score-t, amelynek minden dallama aranyat ér. A filmzenéből csak úgy árad a bivalyerős hangulat, nyugodt szívvel állíthatom, hogy a 2007-es szezon egyik legjobb OST-jéről van szó.
A színészgárdán sem múlik. Joseph Gordon-Levitt kiváló a főszerepben. A bűne súlyától összeroskadt, szétszórt, megtört férfi figuráját szinte már könnyfakasztó hitelességgel kelti életre. Kiválóan asszisztál a főszereplő mellett a mindig zseniális Jeff Daniels, aki tökéletes beleéléssel hozza vak karakterét. Matthew Goode se rossz, de természetesen nem ér fel az előző két névhez. Isla Fisher is kapott egy mellékszerepet, ám a színésznő játéka nem nevezhető maradandónak. Elég ha megfigyeljük a hölgy közös beszélgetős jelenetét Daniels-szel, a színész ugyanis csúfosan megalázó módon játssza le Fishert a színről.
Hihetetlenül erőteljes tanulmány lehetett volna ez a mű a bűntudatról, a megbánásról, és a vezeklésről. Ám Scott Frank úgy gondolta, az is elég, ha A kulcsfigura elsikkad a többi tucatalkotás között. Összességében nem rossz ez a film, de soha ennyire őszintén nem mondtam még, hogy kár érte! 6,5/10. És Scott Frank írta-rendezte Liam Neeson új filmjét, a Sírok között-et, szóval elkezdtem aggódni.
