2010-ben Sylvester Stallone valami nagy dolgot vitt véghez. Úgy pezsdítette fel az akciófilm egyre inkább ellaposodó műfaját, hogy összeszedett párat a műfaj nagy nevei közül - beleértve saját magát is -, és a megszerzetteket belepakolta egy közös filmbe. A feláldozhatók első része állati király volt! És ami még ennél is jobb, Stallone, és a nagyfiúk másodjára is megcsinálták, ugyanis a folytatás csak egy hangyányival maradt el az első résztől. Telis-tele volt jobbnál jobb poénokkal, és brutális akciójelenetekkel.

Olyan jó lett volna, hogyha harmadszorra is sikerül!

Barney (Stallone) zsoldoscsapatának, A feláldozhatóknak megfogyatkozott a taglétszáma, ráadásul a megmaradottak fölött is eljárt az idő. Mindannyian a nagypapa korban járnak már, így Barney arra az elhatározásra jut, hogy nem akarja magával rántani őket, szeretné, ha hátralévő életüket békességben élhetnék le. Így egy új, fiatalokból álló csapatot, meg egy Trenchet (Arnold Schwarzenegger) gyűjt maga köré, hogy így indulhasson egykori harcostársa, a nagyon rossz útra tért Stonebanks (Mel Gibson) ellen.

Nincsen vér. De helyette van PG-13, ami csudijó, mert így minden kis szaros óvodás megtudja nézni a filmet, csak éppen azok nem tudnak jól szórakozni, akiket igazán érdekel is a régi idők nagy akcióhőseinek harmadik közös eljövetele. Ennek megfelelően a vágás néha kifejezetten erőltetett, és idegesítően kapkodó (például akkor, amikor Stonebanks lelövi a két aszmenisztáni katonát az irányítóteremben). És hogy ne égjenek be még jobban a vérhiány miatt, Patrick Hughes rendező és Sly jó kevés akciójelenetet pakoltak a produkcióba. A film elején akad kettő kínosan rövid, bár néhol kétségtelenül látványos apróság, majd várnunk kell kb. egy órát, ha nem többet, a nagy fináléra. Utóbbiban kő kövön nem marad, és igen, kreatívan van megrendezve, és igen, látványos, és igen, változatos. DE! Kurvára sok. A végső zúzásig alig akad akciójelenet, de amikor megérkezünk az utolsó félórába, a fiúk, mintha eddig kényszerszüneten lettek volna, úgy rontanak egymásnak, és abba sem hagyják a gyilkolást jó 30-35 percen át. Az első két részben jól el volt találva a film során elszórt, tízperces hossz körül mozgó akciójelenetek teremtette koncepció, ám most másfél órányi semmi után kapunk a nyakunkba annyi adrenalint, amibe majdnem belefulladunk. És ez nem jó. A finálé látványossága és kreativitása ellenére is túl hosszú, túl tömény, túl unalmas. Barney és Stonebanks félpercesre redukált összecsapása pedig még viccnek is rossz.

Tudom, hogy mit gondoltok, de higgyétek el, hogy az előbbiekben felvázolt ellentmondásban igenis van logika!

A forgatókönyv ezúttal is sablonokból építkezik, most a barátból ellenség-téma kerül elő. Ez a klisé még úgy nagyjából működik is, bár kétségtelen, hogy közel sincs kellő mélységekig kiaknázva. Bár ettől függetlenül az biztos, hogy Barney és Stonebanks a kisbuszban lefolytatott kőkemény, fajsúlyos párbeszéde a film csúcspontja. A szkripttel az a legnagyobb baj, hogy nem szolgáltat igazán jó poénokat. Ami van, az se túl ütős, ráadásul a mennyiség is igencsak diétás. Kb. háromszor mosolyodtam el a film közben, ami kínos, tekintettel arra, hogy a második részt végigröhögtem. A humor szempontjából talán még Antonio Banderas nagydumás karaktere mentené valamelyest a helyzetet, hogyha a figura nem lenne túlerőltetve. A történetvezetés, ahogy már korábban is írtam, a játékidő nagy részében mellékeli az akciójeleneteket, és helyette tucatjával hozza az időhúzó, unalmas képsorokat.

Érdekes felütés Slyék részéről az akcióközönség aggodalmaira való reflektálás. Tudniillik, manapság divat megállás nélkül arról pampogni, hogy nincs utánpótlása a régi, nagy akcióhősöknek. Sly egyszerre próbálja bemutatni a tényt, hogy a nagy akcióhősöknek még nem áldozott le (pedig eme film alapján sajnos de, leáldozott), és igyekszik biztosítani a közönséget arról is, hogy lesz utánpótlás. Utóbbit azonban kicsit sem tudjuk elhinni az összeverbuvált néhány majom alapján, akik ráadásul egy csomó teret elvesznek azok elől, akik miatt jegyet váltottunk a produkcióra.

Sly és a színészgárda többi tagja láthatólag még mindig nagyon élvezik a közös zúzást, az a kár, hogy ezzel már csak ők vannak így. Természetesen, nem beszélhetünk brutálisan letaglózó erejű, átható, és részletgazdag színészi produktumokról, azonban a lelkesedés továbbra is jelen van. Az új csapattagok között üdvözölhetjük Wesley Snipest, és Antonio Banderast, akik mindketten szépen helytállnak, ráadásul itt van még egy Harrison Ford is, aki kegyetlenül badass a fináléban, és ha mindez még nem lenne elég, egy bónusz Jet Li-t is kapunk a végére, aki érezhetőn ezúttal is csak azért szerepel a filmben, mert Slyék semmiképpen sem akarták kihagyni.

Végezetül érdemes megemlíteni Brian Tyler filmzenéjét, ami kifejezetten jól sikerült, és például az említett párbeszédes jelenetben állati hatásosan fokozza a feszültséget.

A feláldozhatók 3. kimeríti a csalódás fogalmát. A film által felvonultatott nagy nevek rajongóinak kétségtelenül ajánlott a megnézése, de arra tessék számítani, hogy az első két részhez képest ez csak egy hótunalmas, érdektelen B-film. 5,5/10.