Nehéz tudatában lenni a felelősségnek. A másodperc törtrésze alatt végiggondolni, hogy a következő pillanatokban kimondott szavaink, vagy megcselekedett tetteink milyen következményeket vonnak maguk után. Baromi nehéz. Felmérni a helyzetet, elvonatkoztatni az érzelmektől, és a kontextustól, belegondolni a dolgokba. Szinte már lehetetlen. Így kerülünk bajba, így köszöntenek ránk a sötét idők. Így utáljuk meg magunkat, amiért nem voltunk képesek ésszerűen, vagy legalábbis ésszerűbben dönteni.

Vajon hogy alakul ennek a négy gyereknek a sorsa, hogyha nem csúszik ki a kezük közül az a hot dogos kocsi?

A forgatókönyv Lorenzo Carcaterra egy New York állam által el nem ismert igaz történetet elmesélő könyvéből készült. Négy fiú, négy jó barát áll a középpontban. Shakes, azaz Carcaterra (fiatal énje Joseph Perrino, felnőtt énje Jason Patric), Michael (fiatal énje Brad Renfro, felnőtt énje Brad Pitt), John (fiatal énje Geoffrey Wigdor, felnőtt énje Ron Eldard), és Tommy (fiatal énje Jonathan Tucker, felnőtt énje Billy Crudup) jóformán minden ébren töltött percüket együtt töltik, barátságuk ad erőt ahhoz, hogy kibírják a nélkülözésekkel teli életet a Pokol konyhájában. Miután poénból, meg persze éhségből, ellopnak egy hot dogos kocsit még nem gondolják, hogy egész hátralévő életüket pecsételik meg. A kocsi elszabadul, és a metróaluljáróba vezető lépcsőn leszaladva eltalál egy idős embert, aki súlyos sérülésekkel kerül kórházba. A fiúkat javítóintézetbe zárják, ahol a szadista fegyőr, Nokes (Kevin Bacon), és társai pokoli terror és erőszak nyomása alatt tartják őket. Szabadulásuk után jó pár évvel újra testközelből találkoznak múltjukkal, és alkalmuk adódik bosszút állni.

A forgatókönyv három képletesen értett részre tagolódik. Az első etapban Barry Levinson író-rendező pazarul festi le a Hell's Kitchen szegények, és bevándorló vendégmunkások lakta nyomorúságos, ugyanakkor mégis otthonosnak, és biztonságosnak ható világát. Annak ellenére sikerül a városnegyed előbb említett, pozitív vonásait hitelesen bemutatni, hogy jóformán már a film legelején tisztázódik a családon belüli erőszak állandó jelenlétének ténye, és ez a kettősség - az erőszak és az otthonosság érzésének együttes jelenléte - ruházza fel a Pokoli lecke nyitóhelyszínét különleges hangulattal. Megismerjük a fiúkat, szabad életüket, és vidám hangulatukat. Azért különösen szimpatikusak, mert rossz sorsuk ellenére jól érzik magukat a mindennapokban. Megismerjük Bobby atyát (Robert De Niro) is, aki bűnöző múltra tekint vissza, ám idős korára tisztességes pap, és főszereplőink első számú támasza vált belőle. Aztán érkezik a tragédia, a fordulópont, amit Carcaterra kiválóan megírt narrációja már előre beharangozott. És minden megváltozik.

A történet második szakasza a fiúk a javítóintézetben eltöltött, nyomorúságos időszakát mutatja be. Barry Levinson rendező kétségtelenül itt végzi a legjobb munkát a film során, hiszen a fegyőrök által teremtett terror generálta félelmet csontig hatoló erővel adja át a direktor. A tiszta fekete-fehérben, sötétkéknek ható kontúrokkal bemutatott amerikai focimeccs szinte bűzlik a rossz előérzettől, főleg, hogy közben meg-megjelenik Shakes felismerhetetlenre vert arca, ráadásul itt is jelen van a baljós narráció. Nagy rendezői húzás a magánzárkában való visszaemlékezés bemutatása is. Shakes megemlíti, hogy a sötét lyukban elveszítette az időérzékét, és ezt Levinson lenyűgöző húzással érzékelteti. A fiú a tenyerén látja megelevenedni a régmúltnak ható közelmúltat. Fantasztikus jelenet! A javítóintézet remekül funkcionál a rosszul működő, az ártatlanul megszülető gyermekeket az évek során tönkretevő világ szimbólumaként. Nokes és társai nem megjavítják, hanem visszafordíthatatlanul elrontják a fiúkat. A mű későbbi része során nem tudjuk meg, hogy konkrétan mi is történt azon a bizonyos búcsúéjszakán, és persze, nyilvánvaló, hogy ha jót akarunk magunknak, akkor nem is akarjuk tudni, ám így mégis hiányérzet marad bennünk a produkció megtekintése után.

A történet harmadik részében már a fiúk felnőtt énjei szerepelnek. Ügyes húzás a forgatókönyvtől, hogy a vérbosszút csupán kezdeti lépésnek teszi meg, ám ez egyúttal öngól is, hiszen a javítóintézetes szakaszban a Nokes mellett dolgozó többi őrt csak felületesen ismertük meg, így őket nem tudjuk annyira gyűlölni. Bár a fel-felvillanó flashback-képek azért valamelyest segítenek. Ez a szakasz rendkívül részletesen van megszerkesztve, ugyanakkor kicsit túl is van nyújtva. Levinson itt is produkál néhány nagyszerű jelenetet - például Shakes flashback-villanásokkal tarkított imádkozását a templomban -, de összességében a direktor ezt az utolsó kb. egy órát már nem képes olyan erőteljes atmoszférával felruházni, mint a korábbi képsorokat.

A gyerekszínészek rendkívül jól helytállnak a történet első két etapjában. Senki sem emelkedik ki közülük, mert mind a négyen remekelnek. Robert De Niro ezúttal nem kapott lehetőségekkel teli karaktert, de azért igyekszik kihozni a maximumot figurájából, és a valaha élt egyik legnagyobb színészóriásnak ez persze könnyedén sikerül is. A harmadik szakaszban szerepel egy iszákos ügyvéd, akit Dustin Hoffman lehengerlő hitelességgel kelt életre. A prímet azonban Kevin Bacon viszi, aki félelmetes beleéléssel hozza a szadista, utolsó szemét, szarházi Nokes figuráját. Kár, hogy a színész nem szerepel túl sokat a filmben. Jason Patric fájóan jellegtelen játékot nyújt, Brad Pitt azonban nagyon jó a felnőtt Michael szerepében.

Tény és való, hogy a Pokoli lecke lehetett volna sokkal kirobbanóbb erejű mozgókép is, de Barry Levinson filmje ettől függetlenül nagyszerű, elgondolkodtató filmélményként fog élni az emlékezetünkben a megtekintést követő időkben. 8/10.