Mióta az eszemet tudom, rengeteg filmet nézek, amióta pedig blogolok is (tehát 2010 szeptembere óta), még annál is többet. Büszke vagyok rá, hogy így, közel 20 éves koromra egészen pofás filmes műveltségre tettem szert, koromhoz képest legalábbis mindenképpen. Ugyanakkor nagyon szeretem a filmvilágban azt, hogy akármennyi filmet nézek meg, mindig lesz többször annyi, amit még nem láttam, de érdemes lenne megtekintenem. Ez utóbbi kategóriába tartoznak nálam a klasszikus ('40-es-'50-es évekbeli) film noir műfaját képviselő alkotások. Már egy ideje motoszkál a fejemben a gondolat, hogy ezen változtatni kéne, nemrég pedig villámcsapásként ért a felismerés, hogy eme állapot már tényleg tarthatatlan. Így megnéztem a klasszikus film noir egyik legismertebb darabját, a Billy Wilder rendezésében készült Alkony sugárutat.

Joe Gillis (William Holden) tehetséges forgatókönyvíró, ám műveit mégsem tudja eladni a hollywoodi stúdióknak, saját szavaival élve azért nem, mert ötletei vagy nem eléggé eredetiek, vagy túlságosan is azok. Le van égve, nem tudja fizetni egyszobás lakásának bérleti díját, ráadásul a behajtók elakarják vinni az autóját. Ez utóbbi okból kifolyólag kényszerül Joe menekülésre, hiszen jól tudja, hogy ha nincs autója, az olyan, mintha nem lennének lábai. Hirtelen ötlettől vezérelve egy, a Sunset Boulevardon (Alkony sugárút) álló, üresnek látszó villa egyik garázsába hajt be. Ám az épület nem üres, hiszen itt él a némafilmkorszak egyik legnagyobb sztárja, Norma Desmond (Gloria Swanson) és az ő lakája, Max (Erich von Stroheim). Eme véletlen egybeesésnek köszönhetően áll Joe Norma alkalmazásába, aki arra kéri a férfit, hogy jó pénzért cserébe tisztázza le éveken át írt, rendkívül hosszú forgatókönyvét. A történet - ahogy az a legelső jelenetben kiderül - Joe hullájával végződik, aki a villa medencéjében lebeg élettelenül. De hogyan lehet, hogy így végződjön ez a sztori?

Billy Wilder, Charles Brackett, és D.M. Marshman Jr. elmesélik, hogyan. Már az alapfelütést körítő helyszín sem véletlen választás eredménye, hiszen erőteljes szimbólumot hordoz magában. Norma, egy sztár, akinek a csillaga már leáldozott, a Sunset Boulevardon él, ami ugye magyarul Alkony sugárút. És milyen igaz, az egykor körülrajongott színésznőnek is már régen bealkonyodott. Csakhogy ő ezt nem hajlandó tudomásul venni. És erre a motívumra fűzi fel a szkript a történet fővonalát. Norma zseniális részletességgel kidolgozott karakterrajza húsbamaró hollywoodi tragédiát hordoz magában. Olyan nőről van szó, aki még húsz évvel fénykora után is szentül hiszi, hogy nagy sztár, és nagyban tervezgeti visszatérését. Ám nincs tisztában vele, hogy karrierjének vége, hogy rajongói már rég megfeledkeztek róla, hogy ő is csak patkány az üres medencében, egy régvolt dicsőség halott, üres kriptájából próbál kikecmeregni, és nem fogja fel, hogy a naplementéből nincs kiút. A zárójelenetben fényűzéssel és vakuvillogással kiteljesedő, szívszorító tragédia szabályosan sokkolja a nézőt.

Az álomgyár csillogó, bőséget és sikeres létet sugárzó falai mögött nem mindenki él bőségben és sikerben. A férfi főszereplő személyiségrajza is kiváló, hiszen Joe az el nem ismert tehetség megszemélyesítője. Igazságtalan világban élünk, ahol hiába vagy jó valamiben, könnyen lehet, hogy soha nem lesz tiéd az áhított dicsőség. Könnyen lehet, hogy a rosszabb minőséget produkálók válnak sikeressé, vagy azért mert a nagyközönség számára fogyaszthatóbb produktumot prezentálnak, vagy azért, mert egyszerűen jókor voltak jó helyen, és persze a kapcsolati hálóról sem feledkezhetünk meg. Joe a megrendíthetetlen küzdelmet is jelképezi, hiszen nem hajlandó feladni, mert ismeri saját tehetségét, és tudja, hogy a nélkülözésnél többre hivatott. Amikor kapcsolatba kerül Normával, élete egyik legkomplikáltabb játszmájába mászik bele. A józanul gondolkodó, becsvágyó férfi és a mentálisan közel sem tiszta nő kapcsolatát a forgatókönyv elsőosztályú fokozatossággal, lenyűgöző kimértséggel alakítja, miközben egyre mélyebbre ás a néma-, és a hangosfilm közötti ellentétbe. Utóbbit teszi Normán keresztül, aki nem tud kilépni a némafilm bűvköréből, szentül hiszi, hogy a hang nélküli mozgókép az igazi művészet, tudni véli, hogy a beszéd az egészet elrontja. Mindeközben ott mozgolódik a háttérben Max a mű végére kifejezetten komplexszé váló figurája, akiről kezdetben nem is gondolnánk, hogy mennyire fontos szereplője a történetnek. És persze megjelenik a fiatal Betty Schaefer (Nancy Olson) is a színen, és az ő karakterének köszönhetően válik Joe ellentmondásos figurává a film végén (nem akarja vállalni a komoly kapcsolattal járó felelősséget, vagy pont felelősségérzetből megakarja óvni a lányt?). Azért azt le kell írnom, hogy a cselekményvezetés kissé túl van nyújtva, a készítők esetleg megpróbálhatták volna tizenöt perccel rövidebbre faragni a játékidőt.

A gyönyörűen tiszta fekete-fehér fényképezés a pazar világítási megoldásokkal kiegészülve gyakorol maradandó hatást a nézőre. Billy Wilder rendező átgondolt, precíz helyszín-, és helyzetkoreográfiáiban minden falra vetülő árnyék, minden sötét, vagy világos háttér előtt kirajzolódó, elsőosztályú kamerabeállításokból filmezett jelenet sugározza a készítők maximális profizmusát. Wilder tökéletes hangulati körítéssel görgeti előre a történetvezetést. A direktor rájátszik a tényre, hogy a sztori Joe halálával fejeződik be, ennek megfelelően baljós atmoszférát teremt, és Norma villáját valóságos, üresen kongó, rejtélyes, szinte már ijesztő hellyé varázsolja. Az üres táncparkettnek játszó zenészek képe lehengerlően hatásos. Mindez kiegészül Joe választékos narrációjával, és hogy tényleg semmiben se szenvedjünk hiányt, a pazar összképet Franz Waxman kiváló zenéjének erőteljes, dinamikus futamai támogatják.

William Holden játékának természetessége zseniális. A főszereplő rendkívül hiteles alakítást produkál. A prímet azonban nyilvánvalóan Gloria Swanson viszi, aki lenyűgöző, teátrális produktumával taglózza le a nézőt. A színésznő szándékosan túljátssza szerepét, és ez elképesztő erőt kölcsönöz Norma karakterének. Erich von Stroheim rendkívül jó Max szerepében, és Nancy Olsonra sem lehet komolyabb panaszunk, bár kétségtelen, hogy ő nyújtja a leggyengébb játékot a gárda tagjai közül.

Tökéletesen megértem, hogy miért az Alkony sugárút a klasszikus film noir egyik legnépszerűbb darabja. Kiváló mozgókép! Történet a Hollywood csillogása mögött rejtőző, hiábavaló küzdelemről, és arról a bizonyos, üresnek tűnő villáról, ahol a régóta döglött álmok zombik módjára kísértenek. 9/10.