Kérte: Frog

Most kéne írnom valami jó kis bevezetőszöveget. De miről is szóljanak ezek a cikket nyitó mondatok, hogyha a Borgman című holland-dán koprodukcióról szóló elemzés felvezetéséül kell szolgálniuk? Írjak esetleg a hajléktalan csavargók helyzetéről Európában, vagy inkább a gazdag-szegény ellentétet, a társadalmi rétegek eltűnésének témáját, és a teljes nyomorban, illetve a gazdagságban élők között húzódó, egyre növekedő szakadékot vegyem górcső alá? Esetleg áshatnék mélyebbre is, és ejthetnék néhány szót a vallásról, a démonokról, az ártó szellemekről. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy valami emberközelibbel kéne foglalkoznom így az elején. Például a házasság évei alatt megromló kapcsolatról, arról az állapotról, amikor a szerelem már csak megszokásból van jelen, és elcsattannak az első pofonok, persze csak zárt ajtók mögött. Hmm... De akár a perverz, pszichopata játékokról, a szektásodásról, és a jól megtervezett, művészi bosszúról is értekezhetnék, sőt, még a minden értelmezhető ok nélkül feltűnő kutyák jelenlétének fontosságát is ecsetelhetném... vagy mi... A gond azonban az, hogy végső soron egyik témába sem szeretném beleásni magam. Nemes egyszerűséggel azért nem, mert a Borgman a fent említett területek közül mindegyiket érinti egy-két jelenet erejéig, viszont végül rohadtul nem kötelezi el magát egyik mellett sem. És ez a fő oka annak, hogy engem ez a film kegyetlenül feldühített.

Koszos, csapzott, szakállas csavargó (Jan Bijvoet) kopogtat a jómódú család házának ajtaján. Mindössze annyit kérdez, hogy megfürödhet-e, hiszen már nagyon régóta nem volt alkalma rendesen tisztálkodni. Persze, viszonylag kevés olyan ember van, aki egy ilyen kétségbeejtő külsejű hajléktalant beengedne a házába, de Richard (Jeroen Perceval), a ház ura, ettől függetlenül a kelleténél sokkal durvábban bánik a férfival, kis híján agyonveri. Ám a csavargó nem tűnik el, továbbra is a ház körül ólálkodik, és bensőséges viszonyt kezd kialakítani Richard feleségével, Marinával (Hadewych Minis). Majd szépen fokozatosan kiderül, hogy itt valami nagyobb, ijesztőbb tervről van szó.

Az biztos, hogy a forgatókönyv számos érdekes szituációt felsorakoztat, jelenetről jelenetre szaporítja a rejtélyeket, és a baljós hangulat vizein evező cselekmény előregörgetése során rengeteg mögöttes tartalmat érint. Ahogy fent is írtam, szinte minden jelenetben valami eddig szokatlan, eme mű szempontjából új üzenet jelenik meg. De borzasztóan idegesítő az, hogy Alex van Warmerdam egyik témakör mellett sem köteleződik el, így az összkép végül valódi mondanivaló nélkül kénytelen búcsúztatni a csalódottan tátogó nézőt. Talán, hogy tényleg mindenre kitérjek, van egyetlen olyan téma, ami a többinél valamivel nagyobb hangsúlyt kap. Ez a kiüresedés, az érzéketlenné válás motívuma, néhány szimbólum ezt az üzeneti réteget tolja előtérbe a film végén, ám ezúttal sincs annál többről szó, minthogy az érzéketlenséggel egy hangyányit többet foglalkozik a szkript, mint a többi megpendített szállal. Olyan az egész, mint egy hajó, ami csupán lelassít a különböző kikötőknél, de soha, sehol nem horgonyoz le egy pillanatra sem. A konkrét cselekményvezetés szintjén is vannak gondok, ugyanis az igaz, hogy a történetvezetés rendkívül ügyesen csigázza fel az érdeklődésünket, sok részletet belevisz a cselekménybe, ám végül nem bogozza ki az összegabalyodott szálakat. Nem kapunk válaszokat. Egyik kérdésünkre se. És ez a módszer nem stílusos, nem gondolkodásra inspiráló, nem érdekes. Egyszerűen csak idegesítő, ráadásul ezzel van Warmerdam teljesen hülyének állítja be saját magát. Olyasvalakinek, aki nem talált válaszokat az általa feltett kérdésekre, ezért inkább csak a félkész művet, egy megoldókulcs nélküli tesztet tár elénk.

Alex van Warmerdam rendezői oldalról is hű marad az előző paragrafusban ecsetelt habitusához, hiszen érdekes jeleneteket koreografál, rendkívüli módon gördülékeny beállításokat, izgalmas jeleneteket komponál, vagyis magyarul mondva pazarul kelti fel az érdeklődésünket filmje irányába. Feltekeri a fűtést, hagyja, hogy átjárjon minket a feszültség, felsorakoztatja kreatív szimbólumainak tárházát, majd valahol a vélhető csúcspont környékén elvágja a művet, és ennek köszönhetően az ezután megjelenő stáblista hatására őrjöngeni támad kedvünk. Mert minket tényleg érdekelt, hogy mi sül ki ebből, tényleg tetszettek a jelenetek, a rövid, sejtelmes epizódok ugyanúgy, ahogy a hosszú, érdekfeszítően alakuló szituációkat bemutató képsorok is. Ám nincs fény az alagút végén, a szimbólumok nem teljesednek ki, a direktor által használt képek egyáltalán nem, vagy csak nagyon erőltetett módon értelmezhetőek. Ennek a filmnek nincs végkifejlete. És ugye tudjuk, hogy egy mozgókép esetében szinte minden másnál fontosabb szempont a befejezés minősége. De ami nem létezik, annak nem lehet minősége sem.

Az mondjuk tény és való, hogy a főszereplő csavargó figurája egészen jól van megírva. Valóban emberen túli, démoni alaknak tetszik, gonosz, bosszúálló léleknek, ártó szellemnek. Ez az egyetlen olyan pontja a filmnek, ahol nem hiányoljuk a válaszokat, hiszen ez a figura valóban jól működik a maga rejtélyes, titokzatos atmoszférájában. A többi karakter kidolgozásával ennek megfelelően nem is nagyon foglalkozott Alex van Warmerdam... (Az író-rendező amúgy osztott magára egy igencsak unszimpatikus mellékszerepet).

A színészi játékok tulajdonképpen nem rosszak, Jan Bijvoet jól keveri a félelmetes kisugárzást a céltudatossággal és a rejtélyességgel, így még érdekesebbé teszi karakterét. Jeroen Perceval hitelesen hozza a bunkót, és Hadewych Minis is egészen jó a női főszerepben. Érdemes még megemlíteni Sara Hjort Ditlevsent, aki hangsúlyos mellékszerepében időnként nagyot villant (mármint színészileg).

Szépen csomagolt semmi, kibogozatlan csomó, egy általam meg nem értett remekmű. A Borgman jóvoltából belőlem kiváltódó düh hatására majdnem sikerült alul pontoznom a filmet, de végül lehiggadtam, és elismertem, hogy az 5/10 kétségtelenül jár neki. De ennél több még véletlenül sem!