Kérte: Habbobitas
Egy állampolgárnak alapvető joga az ártatlanság vélelme, tárgyalás, emberhez méltó eljárás nélkül senkit sem ítélhetnek el. Persze, rendkívül ritka, hogy a vádlott bűnösnek vallja magát, és az, hogy minden vádponttal egyetértsen, szinte fehér hollónak számít. Legalábbis ezt az elméletet diktálja alapvető logikánk, józan paraszti eszünk. Induljunk ki tehát abból, hogy a vádlott ártatlannak vallja magát, és a tanúvallomások, valamint az ügyészi és ügyvédi beszédek közben izzadva, remegve morzsolja imáját, különösen akkor, ha valami rendkívül súlyos bűntett elkövetésével, példának okáért gyilkossággal vádolják. De honnan lehet tudni, hogy valójában ki rejtőzik a pánikoló arckifejezés mögött? Egy jogtalan büntetéstől rettegő ártatlan szerencsétlen, vagy egy jogos megtorlástól tartó bűnös? Sehonnan sem lehet tudni. Mi van azonban akkor, amikor egy nyilvánvaló csőbehúzásról van szó? Amikor az ügyvéd valóban biztosra veszi, hogy ügyfele ártatlan, ám a bizonyítékok mégis ellene szólnak? Ekkor kell latba venni minden tapasztalatot és jogi ismeretet, mert egy emberélet, egy egyszer élő lény sorsa forog kockán.
Sir Wilfrid (Charles Laughton) elismert, rendkívül tehetséges jogász, a londoni ügyvédvilág kiemelkedő alakja. A film elején éppen a kórházból szállítják haza, hiszen a férfi a közelmúltban szívrohamot szenvedett el. Az orvos egyértelmű tanácsa szerint Wilfrid nem vállalhat semmi komolyabban felzaklató ügyet, de amikor a hazaérkezés után megjelenik nála a jó kedélyű Leonard Vole (Tyrone Power), akit valószínűleg nemsokára gyilkosság vádjával fognak bíróság elé állítani, az ügyvéd némi bizonytalankodás után, a kirendelt nővér (Elsa Lanchester) ellenkezésének dacára, elvállalja a vádlott védelmét. Hiszen teljességgel bizonyos Leonard ártatlanságában. Jöhet a tárgyalás...
Aztamindenit, mennyire kiváló ez a film! A forgatókönyv Agatha Christie népszerű színdarabja alapján íródott, és a történetvezetés annyira ügyesen találja el az ütemet, és a cselekmény dinamikáját, hogy a közel kétórás játékidő sokkalta rövidebbnek hat. A humoros, könnyed hangulattal, és némi flashback-támogatással operáló bevezetés remek alapozást, egyfajta bemelegítést nyújt a nézőnek. Majd következik a tárgyalás. A tárgyalás, ami már-már egyedülállóan fantasztikus koncepcióban kel életre, a bíróságon játszódó, tetemes mennyiségű jelenet magával ragadó, izgalmas, és érdekfeszítő, a sztori kidolgozása pedig rendkívül részletgazdag, az írói munka maximálisan átgondolt. A tízperces záróetap már minden kétséget kizár, egyértelművé teszi, hogy mesterművet nézünk. Sorban érkeznek a fordulatok, egyre nagyobbra tátjuk a szánkat, és miután megdöbbenésünk enyhül, és levegőhöz jutunk, arcunkon széles mosollyal, elégedett sóhaj kíséretében csettintünk, mert A vád tanúja nemes egyszerűséggel lenyűgözött bennünket.
A karaktereknek érdemes külön paragrafust szentelni, hiszen nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a film maximálisan szórakoztató összképpel rendelkezzen. Wifrid elképesztő figura. Azontúl, hogy ravasz, intelligens, és kitartó, ráadásképpen még halállaza is, tehát a lényeg az, hogy a karakter elképesztően szimpatikus. Külön élvezet nézni, ahogy Wilfrid rendszeresen vitatkozik, csipkelődik a mellé kirendelt nővérrel, ez a filmhez hozzákever egy igazán jóízű, humoros vonulatot. Leonard karaktere szintén jó, hiszen tudunk érte izgulni, maximálisan hiszünk az ártatlanságában. Aztán ott van a vádlott felesége, Christine, aki egy fantasztikusan megírt, aljas boszorkány, igazi, profin összeállított, bicskanyitogatóan irritáló figura. A különböző mellékalakok is rendkívül jól működnek, így Wilfrid kollégái, Carter, a lakáj, vagy éppenséggel a tárgyalást vezető bíró.
Billy Wilder mintha jelen sem lenne a rendezői székben, ám hiánya mégis könnyen okozhatná a teljes mű bukását. Értem ezt úgy, hogy A vád tanújában nincsenek nagyívű rendezői bravúrok, meghökkentő újítások, vagy felkavaró kísérletezgetések. Ám mégis a különböző apróságok, a fantáziadús töltelékimpulzusok (például Wilfrid egyedi hazugságvizsgáló módszerének bemutatása), vagy éppen a bírósági jelenetek átlátható, részletgazdag koreográfiája, vagyis pont a részletek direktori összefogása, és egésszé dolgozása az, ami Wildernek nagyon összejött A vád tanújában. Nem érezzük a jelenlétét, de tudjuk, hogy a távolból nagyon is figyel.
Charles Laughton egyszerűen lehengerlő, a színész minden szinten fantasztikus játékot nyújt, arcával és mozgáskultúrájával egyaránt parádézik. Elsa Lanchester szintén jól alakít a nagyszájú nővér szerepében, Laughtonnal való összedolgozása egyszerűen mesés. Tyrone Power szenvedéssel, és rettegéssel tölti fel karakterét, és a recept maradéktalanul működik is, ahogy Marlene Dietrich is remekül hozza a kőszívű feleség figuráját.
Száz százalékban szórakoztató, ahol kell, humoros, ahol pedig az kell, ott megdöbbentő, összességében pedig minden tekintetben zseniális mesterműről beszélünk, ha A vád tanújáról ejtünk szót. Látni kell. Aztán újra kell nézni. Mert megéri! 10/10.
