„- Mondd el a világnak, mi volt itt!
- Mért, mi volt itt?
- Nem tudom… De majd mondd el nekik!”
Ez egy kultikus vígjáték. Persze, bemutatása előtt ezt még nehéz lett volna elképzelni, és ma is, első ránézésre, a posztereket tanulmányozva, nem az az ember benyomása, hogy ez aztán egy hú, de jó film lehet. Pedig az, Ben Stiller ugyanis vígjáték-történelmet rendezett, hiszen a Trópusi vihar olyan komédia, amit évtizedek múltán is bátran előkapunk majd, és amin még unokáink is jókat fognak röhögni.
Vietnamban játszódó háborús film készül. Vagyis készülne, hogyha a rendező (Steve Coogan) nem lenne totál balfasz. A direktor ugyanis nem bír a nagy sztárokkal, Tugg Speedmannel (Ben Stiller), Kirk Lazarusszal (Robert Downey Jr.), és Jeff Portnoyjal (Jack Black). Ekkor a film alapjául szolgáló könyv írója, a dzsungelpoklot megjárt Négylevelű (Nick Nolte) eszelős tanáccsal áll elő. Az az ötlete támad ugyanis, hogy a film akkor lehet igazán vérbő, és ütős, hogyha a színészeket valódi veszélyzónába küldik, hogy ott, egyfajta túlélő-reallity stílusban vergődhessenek végig a forgatókönyv jelenetein. A bonyodalmak a vártnál jóval hamarabb kezdődnek...
A forgatókönyv zseniális. Azon túl, hogy eszelősebbnél eszelősebb szituációkat teremt, a szkript még némi, iróniával és gátlástalansággal operáló üzenetcsokrot is rejt magában. Kap itt mindenki hideget és hideget, a Trópusi vihar ugyanis kőkeményen beszól a hollywoodi filmkészítés pénz által mozgatott szellemiségének, a túlzásba vitt, unalomig fokozott zsánerfilmeknek, véget nem érő szériáknak - a produkciót nyitó kamuelőzetesek fantasztikusak -, és az afroamerikaiaknak is, de a háborús filmek, vagy inkább az akciómozik különböző védjegyeit is célba veszi.
Ugyanakkor korántsem beszélhetünk paródiáról. Persze, van itt kikacsintás, és filmes utalás bőven - Willem Dafoe A szakaszban prezentált, filmtörténeti fontosságú jelenetét például egy az egyben lemásolják -, de az összkép egyértelműen önálló szellemmel rendelkezik, és nincsen rászorulva arra, hogy más produkciók teljesítményéből táplálkozva tartsa fenn saját minőségét. Nincs rászorulva, hiszen a forgatókönyv számos érdekes helyzetet teremt, a fantasztikus szövegek pedig hosszú időre megragadnak az emlékezetünkben. Nem véletlenül idézgetik a produkció rajongói lépten-nyomon a Sose nyomjál full kretént!, és a Hébe-hóba mindenki homár című passzusokat, és ezek még csak példák voltak a tengernyi emlékezetes benyögésből. És ami a legfontosabb: A Trópusi vihar, kissé eldugva ugyan a sok hülyülés alá, de a színészkedésről szól, arról, hogy egy aktornak mekkora munkát, mennyi befektetett időt és energiát jelent egy karakter tökéletes eljátszása, és arról, hogy a tökéletes azonosulás mekkora áldozatokat követelhet.
Ben Stiller remek érzékkel nyúlt a filmhez, és maradandót rendezett. Nem spórol a morbid, eszeveszett humorral, és elképesztően elborult, már-már megbotránkoztató képsorokat komponál. A humoros párbeszédeket pontosan ugyanolyan jól kezeli, mint az akciójeleneteket. Utóbbira jó példa az első képsor a filmbeli Trópusi vihar forgatásáról, ami kis túlzással benne lehetne akármelyik, minőségi háborús filmben, és nem lógna ki a sorból. Persze, az istenkirályság a finálé, amiben elszabadul az agyhalál, és a pörgős zenei aláfestésre tomboló, ütemes jelenetkoreográfia elejétől a végéig fogva tartja a nézőt a pörgő adrenalintenger közepette.
Mindennek ellenére mégiscsak a karakterek a legjobbak ebben a filmben. Tugg kiégett akcióhős, aki nem képes elfogadni, hogy csillaga leáldozóban van, és nem hajlandó belenyugodni a ténybe, hogy ez a forgatás gajra ment. Portnoy drogfüggő, hollywoodi ripacs, igazi botránygyáros, akiben benne van minden álomgyári bulvármocsok, amit csak eltudunk képzelni. Persze, a prímet Kirk Lazarus viszi, aki a karakteréhez minden, de tényleg MINDEN téren hasonul, hogy ezáltal maximális hitelességgel prezentálhassa a figurát. Hozzá fűződnek a film legfaszább szövegei. Persze, ne feledkezzünk meg az őrült producerről, Les Grossmanről se, aki elképesztően laza, nagyon kemény, és gyönyörűen prezentálja Hollywoodról alkotott, negatív sztereotípiáink maximálisan kisarkított feldolgozását.
Ben Stiller korrekt játékot nyújt, bár kétségtelen, hogy a rendezés terén nagyobbat brillírozik, mint a kamerák előtt. Mintha a dirigálás elvonta volna az energiáit a színészkedéstől. Jack Black jól hozza az idegbajos drogfüggőt, ám Downey Jr. az, aki igazán remekel. Elképesztő játékot produkál a színész, megérdemelte az Oscar-jelölést! Persze, természetesen Tom Cruise az, akit soha, semmi szín alatt nem fogunk elfelejteni a gárda tagjai közül, hiszen a színész élete egyik legjobbját nyújtja Les Grossmanként. A Tüzes Sárkányt a porba gyalázó monológja a film legjobb pillanatait teremti meg, és a vége főcím alatt prezentált tánc is óriási.
Remek film, őrült vígjáték, kultikus remekmű. 8,5/10. Ha nem hiszed, kérdezd Sean Pennt... vagy mi.