Géppisztolyos prédikátor (2011)

Sam Childers (Gerard Butler) igaz története egy iszákos, drogos senkiháziról szól, aki a börtönből szabadulva folytatná önpusztító életvitelét, ám felesége hatására ellátogat a helyi templomba, ahol meghallgat egy prédikációt, majd másnaptól kezdve Isten híve lesz, és az ő nevében rövidesen Szudánba utazik, hogy árvaházat és játszóteret építsen a polgárháborús veszedelem közepette nélkülöző gyerekeknek. Kétségtelen, hogy az alapötlet nagyon szép, Childers valóban nagy dolgokat visz véghez Afrikában a mai napig. Ám a film, ha nem is nagyon, de azért eléggé elrontja a férfi életének bemutatását. A forgatókönyv nem olyan rossz, egyedül az a problémám vele, hogy míg egyik oldalról túlságosan elnyújtja a bevezetést, addig a másik oldalról nézve pillanatok alatt lezavarja a főhős megtérését. Ettől függetlenül a szkript azért elég szépen mutatja be Childers afrikai működését, kapunk néhány remek párbeszédet. Mondjuk az is igaz, hogy nekem egy kicsit sok volt a prédikáció és az Istenezés, egy idő után valahogy elcsépeltnek éreztem azt, hogy a szereplők szerint minden az Úr miatt van úgy, ahogy. Sajnos Marc Forster rendező nincs a helyzet magaslatán, sorra kihagyja a ziccereket, és feszültségért könyörgő képsorok tűnnek tova kihasználatlanul. Az utolsó fél órára azonban megtáltosodik a direktor, és komponál néhány igazán fasza jelenetet, időnként még érzelembomba is robban, a gond csak az, hogy ezt a játékidő teljes hosszában kéne éreznünk. Gerard Butler a film első fél órájában a legjobb, amikor a főhős szemétláda énjét mutatja be, később kissé ellaposodik a játéka. Michelle Monaghan is inkább korrekt, mint kiemelkedő. Talán leginkább Michael Shannon emelkedik ki a gárdából. Egyszer azért érdemes megnézni a Géppisztolyos prédikátort, de nem lesz túl nagy élmény, hiszen végig érezni fogod, hogy az egész film egy óriási, kihagyott ziccer. 6,5/10. 

Django (1966)

Sergio Corbucci filmjében a vadnyugaton nem süt a nap, és nem is finom homok borítja az utcákat. A fülbemászó főcímdalra bevonuló, maga után koporsót vonszoló főhős (Franco Nero) vastag sárban tapos egy olyan ég alatt, amit szűnni nem akaró felhők borítanak. A helyszíntervezés és a fényképezés együttese pazar atmoszférát teremt. Gond elsősorban a cselekményvezetéssel van. Annyira unalmas ez a film, hogy azt elmondani nem tudom. A felvezetés után hiába halad előre az események láncolata, a feszültség gyakorlatilag nulla, és a másfél órás játékidő úgy vánszorog, mintha a híd alatti mocsárba ragadt volna, és onnan próbálna kikászálódni. A vontatott történetvezetést a kétoldalú mondanivalónak sikerül némiképp megmentenie. Láthatjuk, ahogy a beképzelt ember bűnhődik önteltségéért, ugyanakkor a vakmerőség győzelme is megjelenik a valóban hangulatos zárókép előtt. Django kőkemény, igazi férfi, aki nem fél senkitől, és csak a borostája ijesztőbb, mint az egész mexikói banda, amivel a főhős összetűzésbe kerül. Franco Nero rendkívül badass-re veszi a figurát, ami kezdetben működik is, ám idővel azért eléggé fárasztóvá válik. A mellékszereplők szót sem érdemelnek, pocsékul alakítanak. A tűzpárbajok koreográfiája rendkívül összecsapottnak hat, de meg kell hagyni, hogy a kocsmai verekedés viszont igazán élvezetesre sikeredett. Az összképet azonban még a koporsóban bujkáló meglepetés sem tudja 6/10-nél feljebb tornázni.