Az első három részről már írtam egy cikket korábban, de most, hogy befejeződött Nic Pizzolatto szinte a semmiből a nézettségi listák csúcsára robbanó sorozatának első évada, úgy gondolom, logikus, hogy megemlékezek egy füst alatt az egész szezonról. Amikor elkezdtem nézni a True Detective-et, akkor még nem tudtam kettő eléggé fontos dolgot a művel kapcsolatban. Az egyik az, hogy ez is antológia lesz, úgy, mint az American Horror Story, de az egymástól teljesen különálló történeteket és karaktereket felvonultató évadokban, ha minden igaz, ezúttal még visszatérő színészek sem lesznek. Így érthető is, hogy miért vállalták be ezt a nyolc epizódot magába foglaló első évadot olyan nagy nevek, mint Woody Harrelson, és Matthew McConaughey, hiszen végül is, nem foglalta le őket túl sokáig a forgatás. A másik dolog pedig az, hogy a széria magyar címe, azaz A törvény nevében, a legrosszabb címválasztás a Totál szívás ( Breaking Bad ) óta. A kreátor Pizzolatto ugyanis elmondta, hogy korántsem biztos, hogy mindegyik évad nyomozós krimicselekményt fog elmesélni, a visszatérő elemet mindig a középpontban álló rejtély fogja megtestesíteni. Így könnyen elképzelhető, hogy A törvény nevében hülyén fog mutatni az elkövetkező szezonok némelyikének címlapján.

Na, de annyi baj legyen! Lássuk, milyen volt a True Detective első évada.

Minden úgy kezdődött, hogy megtalálták annak a szegény lánynak a holttestét, gyomorforgató pózban, egy fa tövében, okkultnak tűnő szimbólumoktól övezve. Rust ( McConaughey ) és Marty ( Harrelson ) zseniális nyomozók, akiknek partnerekként ez az első ügyük. Azon túl, hogy a két férfi rendkívül nincs egy hullámhosszon, még az ügy sem egyszerű eset. Hőseink hamarosan rájönnek, hogy igazi pokoljárásra adták a fejüket, és a nyomozás megkezdése után tizenhét évvel játszódó jelenben a múltat taglaló mondataik csak tovább erősítik a baljós hangulatot, miközben különböző filozófiák elevenednek fel, és a nihilizmus, valamint az állandó, megjavíthatatlan keserűség uralkodik.

Pont az általam már külön is taglalt első három epizód különül el némiképp az évad későbbi részeitől. A sztori legelején ugyanis még alapos túlsúlyban van a szövegkönyvek filozofáló oldala, és az élettel állandó harcban álló Rust nem is annyira depressziós, inkább teljes mértékben nihilista lényének elemzése. Nic Pizzolatto azonban pont a legjobbkor vált aspektust, és a negyedik epizódtól visszavesz, egy kicsit amúgy túlságosan is, az emberi élet nem létező értelmének taglalásából, és az egyre durvábbá váló nyomozás alakulására fekteti a hangsúlyt. A True Detective cselekménye rendkívüli figyelmet kíván meg nézőjétől, ugyanis a történet előrehaladásával megszaporodnak a részletek, a nevek, a kapcsolatok, és bizony, könnyen bele lehet keveredni az adatok és események láncolatába. Pont ezért zseniális, hogy az évad egészére visszatekintve valójában egy egészen egyszerű cselekményről beszélhetünk. Pizzolatto titka az volt, hogy nem lineáris módon vezette le a sztorit, hanem körkörösen, csavargatta az események útját, több idősíkba helyezte a történetet, váltogatta a tempót, hogy maradéktalanul azt az érzést keltse bennünk, hogy semmit nem értünk az egészből, hogy aztán végül rájöjjünk, hogy végig mindent tisztán láttunk, csak a tálalás... Igen-igen, az a kibaszott mód zseniális tálalás! Az utolsó epizód legvégén, a történet lezárásaként visszakanyarodunk Rust filozofáló énjéhez, és a főhősök néhány perces beszélgetéséből olyan eszméletlen katarzis kerekedik ki, amiért örökké hálásak leszünk Pizzolattonak. 

A minden epizódot rendezőként jegyző Cary Fukunaga munkája mellett sem mehetünk el szó nélkül, ugyanis az úriember olyan hátborzongatóan hiteles, és maximálisan hatásos jeleneteket komponált, hogy abban nem lehet eleget gyönyörködni. Remek beállítások, észveszejtően ütős helyszínválasztások, és elképesztő színészvezetés jellemzi Fukunaga rendezői tevékenységét a True Detectiveben. Munkája csúcsa kétségtelenül az a remekül megkomponált, vagy tíz percig tartó vágatlan jelenet a negyedik epizód végén.

Ami azonban a legfőbb szerepet játssza abban, hogy Nic Pizzolatto kreálmánya egy csapásra a jelenlegi felhozatal egyik legnépszerűbb sorozata lett, az a hangulat. Ez az állandó szomorúságba, világfájdalomba, és kozmikus gondolatok okozta gyötrelmekbe ágyazódó atmoszféra, ami felzabálja az ember lelkét, de ugyanakkor örökre függővé is teszi a nézőt, és gondoskodik róla, hogy újra és újra megnézzük majd eme remek évadot, hiszen ebből az erőszakosan, életszagúan szürke, őszinte, és igaz hangulatból valahogy soha sem lehet elég. Egy történet, ami olyannak látja a világot, amilyen, és ezt bátran ki is mondja.

Kétségtelenül Matthew McConaughey az, aki már valószínűleg elő is készítette vitrinében a következő Golden Globe helyét, és bizony, megérdemelten fog érkezni a glóbusz, ugyanis az utóbbi években egyre komolyabb szerepeket vállaló színész eddigi életének legjobbját nyújtja Rust Cohle szerepében. A figura egy amolyan örök vesztes, olyan férfi, akivel kegyetlenül elbánt az élet, akinek csak az üresség, és a bánat maradt, és ahogy McConaughey ezt a borzalomból kikevert személyiséget életre kelti, az zseniális. Mindegyik részt eredeti nyelven láttam, így nem ismerem a magyar szinkront, de nem hiszem, hogy akad olyan színész kis hazánkban, aki maradéktalanul helyt tud állni a színész magyar hangjaként. Persze, Woody Harrelsont sem kell félteni, aki habár néha kínosan elmarad kollégájától, azért többnyire nagyon szépen helytáll, és profin hozza a Rusthoz képest nem annyira fantáziadús Martyt.

Mindennek tetejébe a True Detective első évada elhozta nekünk a valaha volt egyik leghangulatosabb sorozatfőcímét, amely alatt ez a lenyűgözően melankolikus nóta szól.

Maradandó élmény nyolc részben. Ez volt a True Detective S01. 9/10.