Olyan korban élünk, amikor a gyerekek iskola után hajnalig a számítógépen, vagy valamilyen konzoljátékon lógnak. Amikor az emberek személyes találkozók helyett a Facebookon beszélik meg a dolgaikat. Olyan korban, amikor a világ másik felén élő chatpartnered, akinek talán még a külsejét, vagy a valódi nevét sem ismered, többet tud rólad, mint a saját anyád. Fülhallgatók, monitorok, számítógépek, mindenféle technikai vívmányok zúgnak körülöttünk gyakorlatilag egyfolytában. Ebben az elektronikus lelki holokausztban pedig értéküket vesztik olyan, korábban fontos dolgok, mint az igazi barátság, és a valódi szerelem. Eljön az idő, nem is olyan sokára, amikor fejlett számítástechnikai eszközeink, és szoftvereink közelebb fognak állni hozzánk, jobban fognak ismerni minket, mint a saját szüleink. Ám mi lesz akkor, amikor valamilyen okból kifolyólag ez a hatalmas technikai fejlettség visszahullik önmagába, és a programokban élő legjobb barátaink örökre elhagynak minket? Spike Jonze helyettünk is fél. A jövőtől, a változástól, a magánytól...

Theodore Twombly ( Joaquin Phoenix ) a nem túl távoli jövőben él, és íróként dolgozik, konkrétan különböző leveleket körmöl, pontosabban diktál a számítógépének minden nap. Pont elég távoli ez a jövő ahhoz, hogy a technikai forradalom még egy lépéssel előrébb járjon napjaink szintjénél. Theodore véletlenül szerez tudomást egy újfajta operációs rendszerről, egyfajta mesterséges intelligenciáról, ami személyre szabva működik. Vásárol magának egy példányt, a telepítés után pedig egy géphang feltesz neki néhány kérdést. Ezt követően csupán néhány másodperc telik el, és megszületik Samantha ( Scarlett Johansson hangján ), aki mostantól a főhős legjobb barátja lesz, majd pedig egymásba is szeretnek, és a férfit egyáltalán nem zavarja, hogy partnerének nincsen teste.

A John Malkovich menet rendezője ezúttal is rendkívül összetett történettel áll elő. Érdekesség, hogy a menet forgatókönyvét nem Spike Jonze írta, ezúttal azonban ezt a feladatot is magára vállalta, és ezt nagyon jól tette. A történet alapjában véve arról szól, hogy a technikai vívmányok, az egyre fejlettebb komputerek, és szoftverek mennyire magukhoz tudnak láncolni minket. Jonze jövőképe szerint a hamarosan megjelenő mesterséges intelligenciákban jobb barátokra, hűségesebb társakra lelünk, és többé nem foglalkozunk élő-lélegző embertársainkkal. A sztoriban rejlő különleges, tragikus felhangú üzenet azonban pont nem az, amire első körben számítanánk. Jonze ugyanis nem ítéli el az ilyen irányú fejlődést. A film nagy részben az emberi kapcsolatok kudarcáról, tökéletlen lényünk genetikailag antiszociális mivoltáról szól. Theodore randizni megy, ám habár kezdetben értik egymást a hölggyel ( aki nem mellesleg Olivia Wilde ), végül zátonyra fut az este boldog befejezésére irányult tervezet. Azonban hősünk hamar elfelejti a csalódást, miután hazaérvén Samantha várja, aki a tökéletes társat testesíti - különös ezt a szót alkalmazni, amikor csak egy mesterséges hangról beszélünk - meg a férfi számára. A produkció egyik legemlékezetesebb jelenete pont az, amelyikben a kép elsötétül és csak hangokat hallunk - ember és szoftver közötti szeretkezés hangjait. Annyira abszurd, olyan szinten bizarr, hogy már-már könyörtelenül igaz. Természetesen a film arra a problémára is kitér, hogy mennyire pánikba tudunk esni, ha bizonyos, mindennap használatos kütyüink elromlanak. Theodore kétségbeesetten rohan az utcán, hiszen Samantha eltűnt, zsebszámítógépe nem jelez elérhető operációs rendszert. De még ennél is érdekesebb, és mélyebb példája ennek a tulajdonképpeni szakítás Theodore és Samantha között. Tulajdonképpen ez sem más, mint hiba a rendszerben, hiszen a programnak pontosan úgy kéne funkcionálnia, hogy az alany mindig maximális örömét lelje benne. A cselekmény egyfajta fordulatában, a film vége felé keserű üzenet érkezik, ami megcáfolja az egyén önmagába vetett egyediség-hitét. Egyikünk sem különb a másiktól, ugyanazok az érzelmeink, a vágyaink, hasonlóan viselkedünk, csupán a burok és a körítés más. A finálé pedig egyfajta elektronikus bukást szimbolizál kisemberi, egyszerű módon. A virtuális valóságok, a mesterséges intelligenciák kudarcát, amikor már annyira emberivé válnak, hogy többé már nem használhatjuk őket, ahogy embertársainkat sem használhatjuk. A maga elvont módján A nő történetének legfőbb tanulsága az, hogyha elektronikus eszközeink, az internet, virtuális barátaink egyszer magunkra hagynak minket, akkor a végtelen magány, az örömtelen vegetálás, a mérhetetlen keserűség vár ránk. Hiszen annyira részévé lettünk már a technikai forradalomnak, az informatika, az elektronika úttörésének, hogy nélküle már nem tudnánk élni.

Spike Jonze rendezőként is megállja a helyét, és a John Malkovich menetet ismerők előtt jóformán le sem tagadhatná, hogy ő ült A nő direktori székében. A rá jellemző elvont, eléggé szürreális hatású atmoszférát prezentálja ezúttal is. Egy valótlannak ható világba invitál minket, de miután beléptünk a kapun, úgy érezzük, hogy ez igenis egy létező valóság. Nem tudjuk, hol, nem tudjuk, mikor van, de egészen biztosak vagyunk benne, hogy létezik, és az a furcsa érzés kerít hatalmába, hogy ide tartunk, és hamarosan a saját bőrünkön is megtapasztalhatjuk. A rendező képes valóságos emocionális tornádót generálni. A szerelemből és a szeretetéhségből táplálkozik, és ezekkel erősíti fel az öröm, a szomorúság, és a keserűség művében való prezentációját.

Joaquin Phoenix a The Master után valószínűleg ezúttal is magáénak tudhat majd egy Oscar-jelölést, persze, maximálisan megérdemelten, hiszen a színész nagyon hatásosan hozza a visszahúzódó, házassága felbomlása után bezárkózó férfit, aki egészen újfajta örömforrásra talál Samanthában. És ha már Samantha, hát még a szinkronpártiaknak is azt mondom, hogy legalább egyszer nézzék meg A nőt eredeti nyelven, mert Scarlett Johansson remekel a hangjával. Nagyon furcsa, de a színésznőnek talán pont ez a szerep hozhatja el a teljes körű elismertséget, hiszen aki csupán a hangjával képes ilyen erős érzelmeket és hangulati tölteteket generálni, az tényleg tehetséges. Amy Adams is szerepel a filmben, ő alakítja az egyetlen olyan személyt a hús-vér emberek közül, akivel Theodore valamelyest szót ért, és a színésznő természetesen remekül hozza a karaktert, nyilván nem volt túl nehéz dolga. Olivia Wilde feltűnése kellemes meglepetésként ért, a színésznő a maga szűk tíz percében igazán emlékezetes alakítást nyújt. A tavalyi nagyon jó év volt a színésznő életében, hiszen a Rush-ban volt fontos mellékszereplő, majd nagyon ütős főszerepet produkált az Ivócimborákban, ráadásul még A nőt is bevállalta, ahol megint csak prezentálta tehetségét. Én szurkolok neki, hogy nagy színésznő váljon belőle, mert a lehetőség mindenképpen benne van. Rooney Mara játssza Theodore feleségét, akivel pont a történet idején írják alá a végleges válási papírokat. Engem személy szerint lenyűgözött, hogy a színésznő a maga kicsi mellékszerepében képes volt igazán erőteljes hatást gyakorolni.

Technikai oldalról is igazán maradandó A nő, ugyanis Hoyte Van Hoytema operatőrnek tökéletesen sikerült felvennie Spike Jonze elvont gondolkodásmódjának ütemét, és képein képes volt valóra váltani ezt a távolinak tűnő, de valójában nagyon is közeli jövőt. A futurisztikus apróságok abszolút aktív hangulatteremtő eszközként funkcionálnak, valamint a dalbetétek is emlékezetesek, és Owen Pallett filmzenéje is maradandó hatású. 

A nő vígjátékként van számon tartva, de ahogy a John Malkovich menet esetében, úgy ezúttal sem értem igazán ezt a besorolást. Nagyon aktuális, és minden civilizált ember számára nagyon személyes problémákról szól ez a film, amin habár néha fel lehet nevetni, nem úgy marad meg a néző emlékezetében, mint komédia, sokkal inkább fogunk rá fajsúlyos, igaz drámaként gondolni. 9,5/10.