Örömmel jelentem, hogy már egy kezemen megtudom számolni, hogy még mennyi 2013-mas filmet akarok megnézni, pótolni, mielőtt belevetem magam az egy hétig tartó, toplistás évösszegzésbe. Igazából az évértékelés időpontja egyetlen dologtól, pontosabban egyetlen filmtől, méghozzá Spike Jonze A nő című művétől függ, amely gyakorlatilag a '13-mas filmév zárása, és mivel nagyon jónak ígérkezik, mindenképpen megakarom nézni a toplistázás előtt. Így legeslegrosszabb, de tényleg legvégső esetben február első felében fog sor kerülni az évértékelésre, ami a tavalyihoz hasonlóan nagyon alapos lesz.
Most viszont rátérnék a bejegyzés tárgyára, ami kettő szintén tavalyi produkció, és mindkettőben nagy tiszteletben álló színészek töltik be a főszerepet. Az egyik produkció a 77 éves Robert Redford színtisztán szimbolikus túlélőkalandja, a másik pedig a tragikusan fiatalon elhalálozott James Gandolfini legutolsó főszerepe.
Ha eddig úgy gondoltad, hogy egy unalmas film nem lehet jó, akkor meg kell nézned Robert Redford egyszemélyes műsorát, a Minden odavan ( All Is Lost ) című drámát. Nem arról van szó, hogy az egész produkció unalmas, de a 100 perces játékidő túlságosan hosszú egy egyszereplős drámához, így az első 50-60 perc erőteljesen szenvedés-faktort képez, különösen azok számára, akik a mozgalmas filmeket szeretik. Mindennek megvan azonban a szerepe. A történet egy hajótörést mesél el, ami a nyílt óceánon élet és halál határára sodor egy magányos tengerészt. Nem hirtelen történnek a dolgok, először csak megsérül a hajó oldala, majd jön a vihar, a mentőcsónak, a tűz, majd a megváltás. A játékidő második fele olyannyira érdekfeszítő és magával ragadó, hogy a feszültség egy idő után a tetőfokára hág. És minden esemény, amit látunk a műben, színtisztán szimbolikus jellegű. Egy ember életéről szól, aki rengeteg hibát elkövetett ( a konténer, ami kiszúrja a hajó oldalát, tele gyerekcipőkkel - a főhős nem lehetett valami jó apa ), mindenkit magára haragított ( a tomboló vihar, és az elsüllyedő hajó - a rengeteg konfliktus, amelyeknek köszönhetően a családja és barátai elfordultak a férfitól ), ennek köszönhetően egyedül maradt, napról napra kezdett élni ( a mentőcsónak ), próbált segítséget kérni, de senki sem foglalkozott vele ( több hajónak is jelez a csónakból, de egyik sem áll meg, hogy felvegye ). Amikor már úgy tűnt, hogy lángokban álló életét képtelen tovább összetartani, hagyta, hogy elnyelje a mély víz, belenyugodott végzetébe, elfogadta kudarcát, ám ekkor valaki kinyújtotta felé a kezét, és a férfi megmenekült ( a fantasztikus befejezés ). Hihetetlen, hogy a konkrét hajótöréses cselekmény valódi jelentését mennyire könnyen értelmezhetően prezentálja J.C. Chandor író-rendező. A Minden odavan-ban nincs fölösleges duma, csupán egy FUCK!, néhány Help!, meg pár S.O.S.!, kivételt képez azonban az első perc, amikor meghallgathatunk egy olyan fantasztikus erejű monológot, amilyen minőséggel én az Amerikai pszichó zárójelenete óta nem találkoztam. Nagy dicséret, hogy esetünkben rögtön a monológgal nyit a film, és még így is hatása van, sőt, ezzel válik egyértelművé, hogy minden, amit látni fogunk, szimbolikus jelentőségű lesz, tehát készüljünk fel rá, hogy a dolgok mögé kell majd néznünk. A főszerepben Robert Redford parádézik, a néző kevésszer tud ennyire azonosulni egy mozgókép főhősével. Én talán még soha nem izgultam főhősért annyira, mint az All Is Lost utolsó jelenetében. Mindennek tetejébe fantasztikus a zene is, amelyet egy személyben Alex Ebert jegyez. 8/10.
Exek és szeretők ( 2013 )
Eme kedves kis mű pontosan arra jó, amire valószínűleg ki is lett találva. Amikor már elég volt az Eredetekből, A sötét lovagokból, meg a 12 év rabszolgaságokból, akkor elő lehet venni, és egyfajta igényes lazításképpen másfél óráig kellemesen el lehet vele lenni. Az Exek és szeretők főhősnője Eva ( Julia Louis-Dreyfus ), aki elvált, negyvenes anyukaként él, és masszőzként dolgozik. Egy kerti partin megismerkedik a kissé kövér, mackós stílusban nyomuló Alberttel ( James Gandolfini ), és el is kezd alakulni közöttük a dolog. Ám Eva rövidesen rájön, hogy Albert újdonsült barátnőjének, és kuncsaftjának ( Catherine Keener ) ex-férje. Ez a film egy kifejezetten a középkorúaknak készült másfél órás szórakozás. Ezt onnan tudom, hogy én 19 vagyok és érzem, hogy az Exek és szeretők rohadtul nem nekem szól. De igen, még így is tudtam élvezni, ugyanis ritkán találkozni olyan mozgóképpel, ami ennyire őszintén az, aminek mutatja magát. Az Exek és szeretők egy olyan romantikus komédia, ami inkább romantikus, mint komédia, és ez talán egyszerre negatívum és pozitívum is. A hangsúly a karaktereken van, akik nagyon, de nagyon szerethetőek, és ki kell emelni, hogy romantikus film létére egy darab irritáló figurát sem tartalmaz a produkció. A főhősnő nagyon szimpatikus, Julia Louis-Dreyfus egészen kiválóan hozza Eva-t. Azonban a prímet természetesen ki más vinné, ha nem James Gandolfini, aki annyira, de annyira fantasztikusan alakít, hogy nem is hittem a szememnek. Játéka telis-tele van érzelemmel, őszinteséggel, és látszik rajta, hogy mennyire élvezi a színészkedést. Elnézést kérek, ha most kicsit morbid leszek, de Gandolfini úgy remekel az Exek és szeretőkben, mintha a forgatáson már érezte volna, hogy nem nagyon lesz már lehetősége a színészkedésre, így apait-anyait beleadott. Maga az összkép is érdemel dicséretet, ugyanis egy igazán földhözragadt filmről beszélhetünk. Nincsenek benne a műfajban gyakran használatos irreális fordulatok, valóságidegen karakterek, és a giccsmámorban úszó befejezés is elmarad. Helyette kapunk egy végtelenül őszinte, kedves, kellemes történetet, ami tele van valódi érzelemmel, és a romantikus vígjátékok világában ritka kincs az ilyen mozgókép. Most még nem érezzük az Exek és szeretők komoly jelentőségét, de nem csodálkoznék rajta, hogyha idővel klasszikussá válna. 7/10.