„ Nothing a guy can do about his blood but follow it. ”
Mindenkinek azt mondta, hogy a háborúban veszítette el a karját. Hiszen annyi szörnyűség történt az 1914-től 1918-ig tartó világégésben, senki nem kérte, hogy komolyabban is belemenjen a történetbe. Ám a múlt kísért, az ötvenkét éves Jack Garron levelet kap. Üzenetet a rég eltemetett múltból, a Pokolból. Ezt követően ugrunk vissza 1916-ba, ahol Jack még csak tizenkét éves. Nemrég azonban rájött, hogy a nő, aki neveli nem a vér szerinti anyja. Felveszi a kapcsolatot hegedűművész édesapjával, aki a fiú születésekor nem érzet magában elég felelősségtudatot ahhoz, hogy felneveljen egy gyereket. Főhősük az éj leple alatt elszökik otthonról, ám nem is sejti, hogy nemsokára élete nagy próbatételével találkozik... egy törékeny öregember képében.
Scott Snyder és Scott Tuft története nem éppen a legeredetibb cucc, amivel eddigi "pályafutásom" alatt találkoztam. Önfejű kisfiú kalandra vágyik, megakarja ismerni valódi apját, hogy együtt zenéljenek. Jacket tőrbe csalják, több százezer éves, emberevő szörnyeteg feni a fogát a fiúra. Végül lehull a lepel, bekövetkezik a véres leszámolás, és a megkívánt, nyitva hagyott befejezés sem marad el. Ám ez a hétrészes minisorozat mégis magával ragad, és nem enged el, amíg egyhuzamban végig nem olvasod. A hangsúly a stíluson van, hiszen a kiszámíthatóság ellenére a cselekmény rendkívül pörgős, végigizgulunk minden oldalt, alig várjuk, hogy mit tartogat a dzsungel a következő sarkon túl. Ezen túl elképesztően jól van megírva a képregény szövegkönyve is. Sokatmondó, tartalmas gondolatok váltják egymást, és habár sablonosak a karakterek, a szájukba adott mondatok teljesen újszerű erővel töltik fel őket. A mondanivaló főképp a könnyen befolyásolható, kihasználható kisgyerekek meggondolatlanságból következő bajba sodródása által okozott aggodalom köré csoportosul. Jack szerintem jóval érettebb személyiség, mint amit elvárnánk egy tizenkét éves sráctól, és ez kissé zavaró is a képregény olvasása közben. Hangsúly helyeződik arra a szomorú tényre is, hogy olykor a legkedvesebb arc mögött rejtőzik a legvérszomjasabb szörnyeteg. Az írók emellett még sokféle üzenetet közvetítenek történetükben, az első három részben elég sokat értekeznek a hajléktalanságról és a fiú-lány esélyegyenlőtlenségről, a nemek közti kapcsolatokról. De nekem személy szerint nagyon tetszett, sőt, a kedvencemmé vált az ötödik számot indító jelenet, ami egy késsel a kezében őrülten rohanó férfival kezdődik, és egy újszülött kisbabával végződik. Gyönyörű. Mindemellett pedig eléggé durva, véres, és megrázó is a Severed. Különösen az utolsó két számban szabadulnak el az indulatok, a megelőző részekben inkább a háttérben fokozódik a feszültség. A finálé azonban vérrel, brutalitással, és csonkolással telt. Hmm, nyami!
A képregényt hazánk fia, Futaki Attila rajzolta, és a fiatalember munkáját csak dicsérni tudom, ugyanis egyedi stílusával még magával ragadóbbá teszi a művet. Nagyon tetszett, hogy gördülékeny vonalakkal, nem pedig szigorú, "érdes" ábrázolással dolgozott, ezzel kissé meseszerűvé téve az összhatást, és így máris kész a vérbeli rémtörténet. A Severed úszik a meleg, dinamikus színekben, a képek nem fakók, hanem élettel teliek, hogy még könnyebben eltudjunk merülni ebben a sötét és rémisztő világban.
A Severed összességében remek képregény, könnyedén fogyasztható, de mégis elgondolkodtató. Sablonos, az tény, ám mégis veszettül szórakoztató. És ne feledjétek: „ There ain’t nothing like coming home. ” 8/10.
