A terhesség megtapasztalása minden nő életében fordulópont, valóságos csoda, hiszen testében éppen egy új élet indul virágzásnak. Ez a folyamat szinte már teremtő erővel ruházza fel a nőket, és talán ez a legfőbb oka annak, amiért kialakult a természetes gesztus, miszerint a férfiak minden eszközzel megvédik a gyengébbik nem tagjait. Hiszen esetükben nem csupán saját életük és biztonságuk a lényeg, hanem a tény, hogy testük bármikor otthont adhat egy magzatnak, amelyből hónapok elteltével emberi élet bontakozik ki. Borzalmas érzés lehet a meddőség, amikor egy nő kénytelen elfogadni, hogy pont legnagyobb különlegességétől fosztotta meg a sors. Rosemary Woodhousenak ( Mia Farrow ) nincs oka ettől tartania, hiszen mindkét nővére igazán termékeny, így valószínűleg ő is könnyen teherbe tud esni, amikor férjével, Guyyal ( John Cassavetes ), elérkezettnek látják az időt. De már maga az aktus sem mindennapi, hát még ami utána jön!

Rosemary és Guy a film elején éppen új lakásba költöznek, és már eleve úgy gondolkodnak, hogy tervezett három gyermeküket itt nevelik fel. Rosemary a ház mosodájában összeismerkedik egy fiatal lánnyal, aki korábban hajléktalan narkós volt, ám egy kedves nyugdíjas pár befogadta. Miután a lány rejtélyes körülmények között életét veszti, pót-szülei, Minnie ( Ruth Gordon ) és Roman Castavet ( Sidney Blackmer ) közeledni kezdenek a fiatal párhoz, és miután Rosemary teherbe esik, jóságos nagyszülők módjára gondoskodnak róla. Persze a kép nem ilyen egyszerű, hiszen a fiatal főhősnő valami egészen kétségbeejtő borzalmat hordoz a testében.

A Rosemary gyermeke Roman Polanski egyik legnépszerűbb filmje. Nem véletlenül, hiszen a forgatókönyvíró-rendező kivételes érzékkel találta el a történet tálalási módját, és a cselekmény tempóját. A produkciót nem nevezhetjük túlságosan cselekményesnek, viszonylag kevés dolog történik benne, és a játékidő túlnyomó részében, főleg a film első felében teljesen általános, mindennapi szituációkat követhetünk nyomon, mint például beszélgetést hétköznapi dolgokról, közös vacsorát, lakásfelújítást, miközben Polanski szép fokozatosan kibontakoztatja előttünk a teljes mértékben átlagos karaktereket. És pontosan emiatt sikerül a rendezőnek fenntartania az érdeklődésünket. Ugyanis tisztában vagyunk vele, hogy horrort nézünk, és éppen ezért nem vagyunk képesek hinni a szemünknek, és megállás nélkül keressük a rendellenes részleteket. Vajon mi nem illik ebbe az idilli képbe, hol van elrejtve a borzalom, a félelem, a halál? Ettől vagyunk különösen éberek a film első egy órájában.

Aztán Rosemary teherbe esik, és maga az aktus az egyik legjobban megkoreografált hátborzongató jelenet, amellyel valaha dolgom volt. Elborult, ijesztő képek váltják egymást, amelyek látszólag rendszertelenül érintkeznek, és szinte biztosra vesszük, hogy ez nem más, mint egy baljós rémálom. Ám a döfésre, amikor Rosemary kimondja, hogy ez bizony valóság, nincsenek szavak. Meg kell nézni a filmet, hogy kellően áttudd érezni a hirtelen jött bizonytalanságot, a biztonságérzet összeomlását, amely egyetlen mondat hatására megy végbe.

A film második óráját a terhesség bemutatásának szentelik az alkotók. Ezúttal már igazán baljós a légkör, ám még mindig nem tudjuk fizikailag körülírni, hogy mitől is libabőrös a hátunk. Ebben nyilván közrejátszik Rosemary szűnni nem akaró fájdalma, az, hogy a sminkesek vérfagyasztó hitelességgel változtatták a színésznőt hulla sápadtra, az, hogy a szülészorvos módszerei érezhetően valami másról szólnak, nem pedig a főhősnő biztonságos terhességéről, és persze továbbra is jelen van Minnie és Roman árnya, akik annyira kedvesek Rosemaryvel, hogy a hideg futkos tőlük a néző hátán, hiszen most már biztos, hogy önzetlenségük pokoli célok elfedését palástolja.

A zárással egybekötött finálé pedig mérhetetlenül profi. Roman Polanski kegyetlenül rideg magatartással mártja belénk a felismerés pengéjét, és rájövünk, hogy az első perc óta éreztük ezt a végkifejletet, de képtelenek voltunk elfogadni. A rendezőt nem érdeklik kicsinyes vágyaink, azt akarja, hogy szenvedjünk, filmjének pedig akkor vet véget, amikor már mindannyiunkat a padlóra küldött, hogy eme mestermű hatása alatt vergődve rágódjunk az eljövendő Apokalipszis vérfagyasztó látomásain.

Kifejezetten érdekesnek tartom, hogy Ruth Gordon Oscart kapott női mellékszereplő kategóriában, ugyanis szerintem a film magasan legrosszabb alakítását nyújtja. Valójában a Rosemary gyermekének legnagyobb negatívuma az elképesztően gyenge színészgárda. Sidney Blackmerben még talán van valami, de John Cassavetes rémesen gyenge, ami azért is ironikus, mert szerepe szerint is színész. Ralph Bellamy és Maurice Evans szintén gyengék a fontosabb mellékszerepekben. A helyzetet azonban megmenti Mia Farrow a főhősnő megformálásával, ugyanis a színésznő zseniális. Tökéletesen mutatja be Rosemary átalakulását, ahogy naiv kislányból határozatlan, félelemmel telt terhes nővé válik, majd pedig fantasztikusan érzékelteti a karakter megvilágosodását, amikor a borzalomról fokozatosan lehullik a lepel.

A produkciónak hangulatos keretet ad a lakóházat felülről pásztázó kamera, és a csontig hatoló, baljóslatú dallamok.

A Rosemary gyermeke remek horrorfilm, nem kevés drámai töltettel. Roman Polanski írói és rendezői fronton egyaránt remek munkát végzett. 8,5/10.