A magyar filmművészet repertoárját tanulmányozva viszonylag ritkán találunk kiemelkedő mozgóképes alkotásokat. Különösen az utóbbi időben fogyatkoztak meg az emlékezetes produkciók, bár meg kell említeni, hogy A nagy füzet talán egy új korszak első lehelete. Reménykedjünk. Na, de, hogyha kortársaink mégsem képesek minőséget teremteni, akkor szépen el kell kezdenünk kutatni a korábbi évtizedek termése között. Bacsó Péter 1969-ben rendezte meg A tanú című filmjét, amely talán a legfőbb magyar mozgókép azok közül, amiket, koruktól függetlenül, fiatalok és idősek is egyaránt ismernek.
Pelikán József ( Kállai Ferenc ) gátőrként dolgozik a Dunán, közben pedig egyedül neveli nyolc gyermekét. Összességében tisztességes elvtárs ő, de ha egyszer a hentesnél nincsen több hús, kénytelen rászánni magát a fekete vágásra, és szíven szúrni szegény Dezsőt, a disznót. Persze, nem telik el egy nap, Pelikán elvtárs lebukik és börtönbe kerül. Azonban hamar kikerül, méghozzá Virág elvtárs ( Őze Lajos ) közbenjárására. A bajszos párttag minden jel szerint szeretné feljebb vinni Pelikán dolgát, ám biztosítja a főhőst arról is, hogy egyszer majd kérni fog tőle valamit, de természetesen mindent a maga idejében, hiszen mindeközben a nemzetközi helyzet egyre fokozódik.
Magyarország fiai és lányai gyakran gyártanak olyan produkciókat, amelyek már megszületésük napján idejétmúltak, és valami évtizede lehasznált, külföldi trendet követnek. Minél régebbre nyúlunk vissza, annál kevesebb ilyen mozgóképpel találkozunk. A tanú ilyen szempontból különösen kirívó, ugyanis hiába telt már el negyvennégy év az elkészítése óta, ragyogásából mit sem veszített az anyag minősége. Időtálló klasszikusról beszélünk, amit pont ugyanúgy tud élvezni egy tizenéves, vagy akár fiatalabb gyerek, mint egy nosztalgiázni vágyó, öreg róka.
Meg kell azért említeni, hogy Bacsó Péter rendezői munkája nem makulátlan, egy-két apró hibára akarva-akaratlanul felfigyel az ember. A legfontosabb megemlíteni a kapkodást, hiszen a film ide-oda ugrál, és egyszerűen nem prezentál értelmes átvezetést a jelenetek között. Ebből persze következik a túlságosan is epizodikus jelleg, amit csak tovább erősítenek a cselekménybeli támpontokon közbeszúrt feliratok.
Íróként azonban egyértelműen maradandót, és kiválót alkotott Bacsó. Kezdjük azzal, hogy a szövegkönyv a mai napig a köznyelveben is használatos aranyköpéseket adott a magyar társadalomnak, így gyakran halljuk már azelőtt, hogy láttuk volna a filmet akár egyszer is, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik, vagy hogy ilyen meg olyan, de a miénk. A tanú fő célja, ahogy azt nyilvánvalóan mindenki jól tudja, hogy teljes képet adjon a szocialista rendszer világának koncepciós pereiről, és mivel maga az alaptéma is eredendően nevetséges ( mégis országok mindennapjait, és emberek életét határozta meg évtizedekig ), a prezentáció is ehhez az attitűdhöz igazodik. Erőteljes kritikai éllel rendelkező, sokszor zseniálisan citromfanyarságúra torzuló humor jellemzi a filmet, és a poénos képsorok tényleg viccesek, de úgy, hogy közben el is gondolkodtatnak.
A főszereplő Kállai Ferenc minden tekintetben a magyar filmművészet egyik legemlékezetesebb alakítását produkálja. Szokták mondani, hogy hazánknak nincsenek igazi filmszínészei, csak színházai aktorai. Hát, hogy ez '69-ben nem így volt, azt nem csak Kállai bizonyítja, a buta ám jót akaró Pelikán elvtárs megformálásával, hanem a gárda összes többi tagja is. Különösen a Virág elvtárs szerepében parádézó Őze Lajosról érdemes szót ejtenünk, aki a kommunista szellemiségű hivatalnok karikatúráját vérprofin hozza, de nem mehetünk el Both Béla mellet sem, aki Bástya elvtársként okoz megmosolyogtató pillanatokat.
Hál' Istennek, a produkció technikai minőségére sem lehet különösebb kifogásunk. A fényképezés színvilága kellően élénk, de ugyanakkor a történet atmoszférájához alkalmazkodóan bátran használ szürkét, és piszkos sárgát is. A zene azért lehetne valamivel fantáziadúsabb, bár tény, hogy a történet nem igényel sokkal bonyolultabb dallamokat.
A tanú kétségtelenül Magyarország filmes művészetének kimagasló teljesítménye. Nem tökéletes, de megkerülhetetlen mestermű, amely számos értékkel rendelkezik, és ezek megtapasztalását megérdemli mindenki, legyen akár magyar, akár amerikai, akár horvát, akár asgardi. 9/10.
