Ismét egy Irvine Welsh - mű filmadaptációját nézhetjük a mozikban bő egy hete. Danny Boyle már alkotott kult-klasszikust a skót prózafaragó egyik regényéből, és a Trainspotting azóta is az egyik leghatásosabb drogos film. Ezúttal Bruce Robertson szennyben fürdő, édességtől mentesen keserű története került terítékre, a karmester Jon S. Baird volt. Örülünk? Nem egészen. Inkább valósággal meg vagyunk hatva a hálától, amiért a Mocsok stábja egy ilyen lenyűgöző mesterművel ajándékozott meg minket.

Bruce Robertson ( James McAvoy ) vérbeli zsaru, ám ugyanakkor igazi mocsok is, aki az alkohol és kokómámorban való fetrengésnél csak egyvalamit szeret jobban, méghozzá a korlátlan kefélést, lehetőleg minden nap más nővel. Így van ez egészen addig, amíg főnöke kilátásba nem helyez egy régóta áhított előléptetést. Brucenak meg kell küzdenie kollégáival, és győzelme érdekében bármire képes, ott tesz munkatársai alá, ahol csak tud, miközben igyekszik lecsukatni egy brutálisan agyonvert, ázsiai diák gyilkosait. Mindez a szürke, koszos, visszataszító, - és ami a legfontosabb - skót utcákon játszódik.

Welsh története, amelyből a rendező írt forgatókönyvet, a puszta, patyolatmocskos skót utcai valóságot mutatja be, mindezt egy elképesztően komplikált, tragikus sorsú karakter lelki-elmei vívódásán keresztül. Robertson az egyik legjobban megírt karakter, akivel valaha filmen találkoztam, és vita nélkül a legfantasztikusabb zsarufigura a filmművészetben. Ez az aljas, gusztustalan szemétláda azért olyan magával ragadó, mert amikor időnként belenéz a kamerába, ezáltal a te szemedbe, tekintete a lelkedig hatol, hogy ott a feje tetejére állítson mindent, és rávilágítson a lényegre: Legbelül mindannyian ugyanolyan mocskos, égetnivaló szemétládák vagyunk, mint a főhős. A film fürdik a címszereplő jelenségben, azon túl, hogy a Mocsok elsősorban Robertsonra vonatkozik, a bő másfél órás játékidő tele van piálással, drogozással, káromkodással, keféléssel, és maszturbálással, ám ami a legzseniálisabb, hogy ezeket az elemeket hogyan is használja fel az író-rendező ahhoz, hogy műve stílusegyütteséből átmenetet produkáljon végül. A Mocsok beteges fekete komédiának indul, ám szépen fokozatosan, ahogy egyre több sötét szegletét ismerjük meg a főhős rothadó elméjének, a történet átalakul egy borzasztóan erőteljes hatással rendelkező, pusztító erejű, fájdalmas emberi tragédiát prezentáló, kőkemény drámává. Egy lélek rohad szét, vihogás és tapsvihar közepette a szemünk előtt, egy emberi élet vonul a halálsoron, ez percről percre válik egyre nyilvánvalóbbá. Végig ott van az a bizonyos mellékszál, a főhős rejtélyes feleségével a főszerepben, amiről lerí, hogy természetellenes, hogy elfed valamit, valami borzalmas valóságot, ám, habár a konkrét csattanót a harmadik percben kitaláljuk, a tényleges, szó szerinti végső csavar nagyobbat üt az egyszerű thrillermegoldásoknál. Ha megnézed a filmet, készülj fel, hogy a játékidő végére döntésre kell jutnod. Fuldokolva sírsz, vagy eszelősen röhögsz, mert különben ez az ízig-vérig mocskos sztori felemészti a lelkedet, hogyha nem adod ki magadból azt a megfoghatatlan hatást, amihez hasonlót csak és kizárólag a legnagyszerűbb mozgóképek tudnak gyakorolni a nézőre.

A történeten, és a főhős romlásán túl a szövegkönyv is erőteljesen hozzájárul az atmoszférateremtéshez. A jól megírt mondatok mögött ott rejtőzik az emberi fájdalom, a megtört lélek állandó halálhörgése, amire mégsem figyel oda senki. Mindemellett jelen van a filmben egy elképesztően nagy teret kapó nőgyűlölet. A cselekmény fő bonyodalmának kiváltó oka a főhős felesége, de a mellékszereplő hölgyek által is üzen ilyen téren a film. Bemutatja, hogy a meggyötört férfiléleknek akkor is szüksége van a női testre, hogyha a hozzá kapcsolódó személyiségtől még a gyomra is felfordul. Jelen van a faszra éhes ribanc, a törtető picsa, és a hűtlen feleség is, azonban megjelenik a remény apró csírája, egy normálisnak tűnő női szereplő, ám a főhős már annyira kiábrándult a csodákból, hogy eltaszítja magától a lehetőséget, ráadásul úgy, és ez különösen szomorú, hogy nincs is ennek tudatában.

Jon S. Baird, beszartok, de csupán második nagyjátékfilmjét tette le az asztalra eme remekmű képében. A direktor azonban egy több évtizedes karrierre visszatekintő profi stílusában varázsolja a vászonra ezt a masszív fertőt. Pontosan tudja, hogy hol kell különleges operatőri munkát alkalmaznia, tisztában van a filmzene szerepével, és azzal, hogy a fényképezés színhasználata hogyan legyen pontosan olyan piszkos hatású, mint amilyen gyarló maga a történet. A rendező egy olyan Skóciát mutat be, ahol soha nem süt a Nap, ahol az emberi lélek eltévelyedve kóborol, ahol nem vár más, csak a keserű bukás. Nyomaszt, megvet, semmibe vesz, bemocskol, összetör, megváltoztat, megríkat, az őrületbe kerget. És mindezt valami hihetetlenül zseniálisan teszi. A főhős összeomlását félelmetesre komponálja, a látomásokat ijesztővé teszi, a múltbeli tragédia állandóan jelenlévő árnyát pedig vérfagyasztóan érzékelteti.

James McAvoy körülbelül ezzel a filmmel zárta le profi színészi karrierje első szakaszát. Mostanra már feltétel nélkül elismert, kifejezetten nagy színésszé vált, és ezt méltón ünnepli és pecsételi meg Bruce Robertson megszemélyesítésével. McAvoy egyszerűen lehengerlő a Mocsokban. Nehéz szavakat találni arra a sokrétű, magával ragadó módon visszataszító alakra, akivel a színész a játékidő minden másodpercében tökéletesen azonosul. Az ilyen alakítások miatt ismerjük el, hogy egy filmes aktor megérdemli a pénzét. McAvoy ugyanis nemcsak eljátssza a szerepet, hanem feláldozza magát a film érdekében. Csupaszra vetkőzik, összetöri magát, hogy darabjaiból aztán felépítse a főhőst, és eggyé váljon a két lábon járó, lélegző mocsokkal, ezzel a gusztustalan, szánni való, szenvedő emberrel. A hideg rázza a nézőt, amikor a színész csontig hatolóan hiteles játékát nézi. Félelmetes. Profi. Tankönyvbeillő.

A vége főcím alatt futó animációra érdemes odafigyelni, mert azon túl, hogy megmagyarázza Robertson látomásait, képes két percben összefoglalni a történetet fanyar, gyerekes stílusban. A produkció a film végeztével igazából ezzel a kisfilmmel röhög saját nézőjén. És mi mindezt megérdemeljük.

Milyen filmre számíts, hogyha tervezed Jon S. Baird művének megnézését? Olvasd el a film címét, és megkapod a választ. A Mocsok soha nem volt még ennyire kézzelfogható. A moziteremből kijövet már érzed is, hogy minél előbb le akarsz fürdeni, hogy az elmúlt száz percben rád rakódott fekáliát lemosd magadról. Ám a mestermű hatásától soha nem fogsz szabadulni. Hiszen az imént egy emberi életet láttál összeomlani. 10/10.