Kezdetben volt az előzetes. Egy nem hosszú, alig másfél perces anyag. Rövid volt, nagyon keveset mutatott meg Alfonso Cuarón érkező filmjéből, ezért nem igazán tudtuk, hogy mit várjunk a Gravitációtól. Oké-oké, jó lesz ez, de mégis mennyire!? Aztán szép fokozatosan megérkeztek az első vélemények. A legtöbbet latba nyomó beszámoló egyértelműen James Camerontól származik, aki nemes egyszerűséggel a valaha volt legjobb űrfilmként aposztrofálta a Gravitációt. Az imdb-n is nyolc pont körül ólálkodik a produkció, amióta csak megnyílt a szavazás, és a premier előtti kritikák is az egekig dicsérték. Úgy ültem be ma délután a moziba, hogy az év filmjét vártam. Na vajon, megkaptam?

Dr. Ryan Stone ( Sandra Bullock ), és Matt Kowalski ( George Clooney ) azon űrhajóscsapat tagjai, akik éppen a Hubble-űrteleszkóp javítgatásán munkálkodnak, amikor Houstonból hírt kapnak a tőlük nem messze megesett űrbalesetről, amelynek következtében törmelékvihar veszi célba a teleszkópot. Az elöljáróként érkező darabok katasztrófát okoznak, Ryan pedig elsodródik, egyre messzebb kerül a Földtől. Kowalski még időben rátalál, és együtt indulnak vissza a Szojuz felé. Ám ez még csak a hátborzongató, és egyben gyönyörű, megváltó kaland kezdete.

Mit nevezhetünk teljes mértékben jogosan nagybetűs FILMMŰVÉSZETNEK így, a 21. század második évtizedében? Igazából pontosan azt, amit Cuarón és csapata alkotnak a Gravitációban. Eme remekmű túlmutat az egy helyszínes, klausztrofóbia-hatást keltő mozgóképek világán, többet ad, mint amire az egyszerű látványfilmek képesek, és sokkal, de sokkal mélyebb, mint sok önfényező dráma. Curaón ritkán ad hírt magáról, ám tény és való, hogy amikor megmozdul, akkor vele együtt lép mozgásba az egész filmvilág is. A direktor megrendezte a Harry Potter - széria legjobb részét, Az azkabani fogolyt, majd tető alá hozta Az ember gyermekét, ezúttal pedig valósággal korszakalkotó munkát vitt véghez.

A Gravitáció alapköve, az aduász, amihez hasonlót még nem láttunk vásznon, az a minden ízében zseniális látvány. Curaón rendezése, és Emmanuel Lubezki operatőri munkája olyan pazarul működnek együtt, hogy sokszor el sem tudjuk hinni, amit a szemünk lát. Nem is a monumentális, részletgazdag vizuális orgia az, ami elsősorban megfog, bár tény, hogy ez is nagy erőssége a filmnek, hanem az a puszta tény, hogy a látottak azt a hatást keltik, hogy az alkotók játszi könnyedséggel, mint ahogy a kés a vajat hasítja, úgy alkották meg ezt a csodát. A gyönyörű szép fényképezés, az akciódús képsorok, és a tökéletes kamerabeállítások együttesen könnyfakasztó látványcsodát generálnak.

Ám ez még nem lenne elég a hangulat nélkül. A fantasztikus atmoszférához kismillió dolog hozzájárul, de most csak a legfontosabbakat emelném ki. Elsőként itt van a szövegkönyv. A szkriptet papírra vető két Cuarón nem elégedett meg azzal, hogy a produkciónak lenyűgöző látványvilága van/lesz, feltöltötték a történetet gyönyörű, megható, és őszinte emberi drámával. Megértjük, hogy a doktornő mit keres az űrben, mi kergette őt ki a világból, és láthatjuk, ahogy az életveszélyes kaland megváltja a lelkét, és végre újra átadja magát az életnek. Emellett pedig jelen van egy olyan szinten zseniális hangkeverés, amivel szemben fölösleges más filmeket is jelölni Oscarra ezen a kategórián belül ( bár ez szinte az összes többire is igaz ), ugyanis a hangmérnöki munka már önmagában is művészi magasságokba emelkedik. Az audiohatás segítségével cikázik az atmoszféra töltete a megmagyarázhatatlanul nyugodt légkör, és az ordító feszültség között, kizárólag a végletekre fókuszálva. És ehhez még hozzájön Steven Price erőteljes zenéje, ami maga a megváltás szimfóniája, a film közben olyan hatást generál, aminek köszönhetően szinte érezzük, ahogy a lelkünk megtisztul, és a főhősnőhöz hasonlóan megtaláljuk az élet értelmét. A film végén Ryannel együtt fedezzük fel magunknak a Földet, az otthonunkat. És ha ez még mindig nem lenne elég, akkor elárulom, hogy Cuarón a szimbólumoktól sem riad vissza. A Szojuzba megérkező doktornő magzatpózba gubózása a biztonságban való újjászületést, míg a bolygóról érkező rádióadásban hallható kutyaugatás és vonítás ritmusát felvevő főhősnő az otthontól való elszakadás megtagadását jelenti. A fajsúly túlzásokba esését pedig Clooney laza karakterének viccelődései akadályozzák meg.

Csodálatos látni és hallani, hogy Bullock és Clooney karakterei között mennyire jól működik a kémia, amit remek húzásokkal még a korán érkező, és meglepő fordulat után is képesek megtartani az alkotók, bár azért ekkor már másra helyezik a fő hangsúlyt. A színészi játékok lélegzetelállítóak. Jó, George Clooneynak nem volt túlságosan nehéz dolga, ám amit Sandra Bullock csinál, az valósággal emberfeletti. Ha elsírod magad a filmen, akkor arról a színésznő elképesztő mennyiségű emocionális energiát generáló alakítása tehet, meg persze a szövegkönyv, amit megírtak neki, és ami szintén zseniális. Nem véletlenül eredeti nyelven megy a film a mozikban. Tényleg NEM VÉLETLENÜL.

Nem beszélhetünk hosszú filmről, a játékidő nem üti meg a 90 percet sem, ám a rövidséghez képest is repül az idő a produkcióval, a szűk másfél óra körülbelül harminc percnek tűnik, annyira jó, olyan szinten remekbe szabott ez a mestermű.

A Gravitáció nagyképű film. De van mire nagyképűnek lennie. Még soha nem láttam olyan mozgóképet, ami érezhetően ennyire tudja magáról, hogy jó. Mert a Gravitáció instant 10/10. Eddig az év legjobb filmje.