„ Fejedet emeld magasra, állj két lábbal a földön, és ha duzzogsz, kapsz egy seggberúgást. ”

Van valami a dán filmművészet levegőjében, amit más országok művészei soha nem fognak megérteni, ez a különleges légkör csak és kizárólag az északi vidék művészeire gyakorol ilyen hatást. Lars von Trier, Nicolas Winding Refn, és Mads Mikkelsen a legismertebb alakjai a dán filmesek világának, olyannyira, hogy ők már Amerikát is meghódították. Utóbbi már ott tart, hogy Hannibal Lectert játszhatja a vadiúj sikersorozatban. Ám Mikkelsen hazaszerető férfiú, így azért néhanapján visszatér Dánia földjére, hogy megmutassa, még mindig szülőhazája színeiben a legjobb.

Lucas ( Mikkelsen ) óvodai nevelő egy dán kisvárosban, a gyerekek kedvence. A helyi iskola bezárása után megszűnt tanári állása, ám ezzel szinte jól is járt, hiszen nincs más dolga, mint naphosszat játszani a kicsikkel. Különös figyelmet fordít legjobb barátja lányára, Klara-ra. Az ötéves kor körüli kislány azonban buta szerelemfélét kezd érezni a férfi iránt, és egyik nap szájon puszilja. Lucas kedvesen figyelmezteti, hogy ilyet csak a szüleivel csinálhat, ám a kislány agyacskája ezt elutasításnak veszi, és jóformán tudta nélkül, gyerekes bosszúból molesztálással vádolja meg a férfit. Természetesen mindenki az őszinte gyerekszájnak hisz, és hamarosan az egész város Lucas ellen fordul. Megkezdődik a vadászat, ahol a zsákmány egy ártatlan lélek emberi méltósága.

A Tobias Lindholm és Thomas Vinterberg nevek mondanak valamit? Nem? Akkor nagyon gyorsan tessék megjegyezni őket, ugyanis a két úriember olyan forgatókönyvet hozott össze, aminek minősége a legzseniálisabb drámák színvonalához méltó. Az alapsztori hitelessége fájdalmas realitásából ered, mert amit A vadászatban látunk, az tényleg bárkivel megtörténhet, és gyakorlatilag lehetetlen ellene védekezni. Az emberi ostobaság természetesen határtalan. A történet komoly választóvonalai, és erkölcsi szempontból nagy tanúságot hordoznak azok a jelenetek, amelyekben Klara őszintén elmondja-első körben a pszichológusnak, másodikban pedig az édesanyjának-az igazat, miszerint Lucas semmi rosszat nem tett vele. A válasz természetesen az, hogy a lány agya csak elakarja felejteni a fájdalmas emlékeket. Addig csesztetik Klarat, amíg rá nem bólint a vádra, Lucas megbélyegzése pedig ezzel véglegessé válik. Az emberi lények gusztustalan mivoltáról kapunk képet ebben a remekműben, arról, hogy a legjobb barátok is képesek még a leglabilisabb lábakon álló bizonyíték alapján is egymás torkának ugrani. És az igazán fájdalmas nem az, hogy a lakosság Lucas ellen fordul, hanem az, hogy ezt érezhetően csak feszültséglevezetés céljából művelik. A szíve mélyén mindenki tökéletesen tudja, hogy Lucas nem lenne képes molesztálni egy gyereket, ám a vérszomjas, két lábon járó gerinctelen férgeknek szükségük van egy prédára, akin kitölthetik ösztönös, intelligenciahiányból fakadó dühüket. Mert amikor a szarvas már nem elég a puskának...

Vinterberg rendezése egyszerre hagyományőrző és újító. Megtalálható benne az a nyugodt, tipikusan dán légkör, ami jellemezte A vikingek felemelkedését és az Ádám almáit is, ugyanakkor a direktor tökéletesen ráérez azokra a momentumokra, amikor gyorsítania kell az eseményeken, amikor robbantania kell, de olyan kibaszottul nagyot, hogy hetekig csengjen utána a fülünk. A film atmoszférájában jelen van egy borzasztó módon irritáló hangulati hatás, ám ez szinte nem is zavaró, hiszen ezt a történetet, ezt a brutális módon valószerű drámát nem lehetett volna enélkül kellően hatásosan elmesélni. Meg persze a rendező a film vége felé bitang zsenialitással változtatja az irritáló légkört idegtépő feszültséggé. Régen volt már olyan mozgókép, aminek hatására szabályosan felugrottam a fotelből, és elkezdtem járkálni a képernyő előtt, mielőtt még felrobban a fejem a produkcióból áradó tonnányi filmművészeti zsenialitás hatására.

És a képi megvalósításról még nem is beszéltem. A fényképezés már-már annyira szürke, és depressziós módon hétköznapi, hogy szinte elhisszük, hogy a látott események nem forgatókönyv szerint történnek, hanem tényleg felvették nekünk a való életben játszódó szituációkat. Számos őrjítően csodálatosan megkoreografált jelenettel találkozunk. Ilyenek példának okáért a szarvas elejtése, az első hó leesése, vagy éppen a finálét szolgáltató, templomban játszódó képsor.

És természetesen itt van még ő is. Mads elbaszottulhihetetlenülkorszakalkotóanfelfoghatatlanulzseniális Mikkelsen, aki a jelenleg élő és működő középkorú filmszínészek egyik legnagyobb állócsillaga. Ez az ember legalább olyan profin választ szerepeket, mint ahogy eljátssza azokat. A vadászat gyakorlatilag életműve csúcsa, és szerintem ez örökre így is marad, ugyanis ezt a teljesítményt jóformán kizárt, hogy túl tudja szárnyalni. Az átlagos, elvált, magányos férfiból kétségbeesett áldozattá, majd pedig dühöngő bosszúállóvá válik. Persze, mielőtt még bárki azt hinné, hogy valamiféle Frank Castle-féle bosszúról van szó, azt megnyugtatom ( vagy éppenséggel elkeserítem ), ugyanis Lucas revansa ennél sokkal mélyebb és összetettebb. Ő nem csinál mást, minthogy Szenteste elmegy a templomba, ahol az egész város jelen van, és mélyen belenéz egykori legjobb barátja, Klara apjának szemébe, és akkor kérem valami olyan szintű filmművészeti atombomba robban, amihez évtizedekig csak viszonyítani lehet. Etalon született, egy kiváló rendező és egy zseniális színész közreműködéséből. Persze, a jelenet folytatása se kutya, ám a csúcspont bizonyosan ez a tekintetváltás.

A film alapvető mondanivalója igazából nem is az emberi lények ostobasága, hanem az életút számtalan buktatója. Ezt szimbolizálja Klara is, aki nem akar rálépni az aszfaltút közepén kanyargó vonalra, aki csak szeretné kikerülni a kockakő mintázatát. A szintén drámafilmi mérföldkőnek számító zárójelenetben pedig Vinterberg végre kimondja, amire titkon mindannyian vártunk már: A sors, ami felelőtlenebb, mint egy hullarészeg, heroinfüggő rocksztár, bizony bármikor, minden ok nélkül fejen találhat minket vadászpuskájával, ugyanis a golyó nem válogat, hanem szétroncsolja az első anyagot, amivel találkozik. És ha ez pont a te fejed, akkor bizony rábasztál. Valahogy így néz ki számomra a harmadik évezred második évtizedében egy 10/10-es filmalkotás. Ez művészet, és olyan magas fokú, amire szinte nincsenek is megfelelő szavak.