A meglepően jóra sikerült 1. évad után ezúttal az American Horror Story második szezonját veszem górcső alá. Ahogy már említettem az előző írásban is, a sorozat évadai antológiaszerűen követik egymást, azaz történetileg nincs összefüggés közöttük. A második évad is kerek egész cselekményt mutat be, és a precizitás, az átgondoltság, és a kisebb újításokkal fűszerezett horror előtti tiszteletadás ezúttal még jobban a helyén van, mint az első évad esetében.
Az első szezon szimpla kísértetházas sztorija szinte zavarba ejtően kevésnek tűnik a második évad horroron belüli valóságos keveréktörténetéhez képest. A főhelyszín a félelemkeltéshez tökéletesen alkalmas elmegyógyintézet, ehhez adnak az írók jó adag perverziót, egy brutális sorozatgyilkost, a Halál Angyalát, egy adag harmadik típusú találkozást, undorító szörnyetegeket eredményező orvosi kísérleteket, sátáni megszállást, és persze sok-sok vért.
A főhősnő Lana Winters ( Sarah Paulson ) leszbikus újságírónő, aki 1964-ben a Briarcliff-elmegyógyintézet felé veszi az irányt, amikor megtudja, hogy a frissen elfogott, Véres Arc névre hallgató sorozatgyilkost ide hozzák, ahol majd elválik, hogy őrült-e, vagy mehet a villamosszékbe. Az egyházi tulajdonban lévő intézményt vezető Jude nővér ( Jessica Lange ) azonban bezárja Lanat az egyik cellába, amikor értesül homoszexualitásáról. Ezt követően Lana összeismerkedik a vélt gyilkossal, Kit Walkerrel ( Evan Peters ), akiről egyre kevésbé tudja elképzelni, hogy valóban ő lenne a brutális nőgyilkos, Véres Arc, majd mindketten a megnyugtatóan barátságos pszichológusnál, Dr. Oliver Thredsonnál ( Zachary Quinto ) kapnak kezelési időpontokat. Hamarosan azonban mindenkiről lehullik az álarc, és az előző bekezdésben említett mindenféle horrorsablon képbe kerül.
Igen, valóban sablonokról van szó, de az alkotók ismét bizonyítják azt, amit az első évadban is: Képesek a már jól ismert szisztémákat, és jelenségeket felújítani, átalakítani, újra érdekessé tenni. Ezúttal ez kissé közvetettebb módon valósul meg, hiszen a horrorskála sok részéről érkező elemek az egymásra gyakorolt hatásuk következtében lesznek szokatlanok, és kezdenek ismeretlen hatást árasztani magukból. A cselekmény ezúttal is pörgős, izgalmas, változatos, és megint csak nagyon fordulatos. Külön tetszett az, hogy egy, a történet haladásával egyre fontosabb szerepet kapó, napjainkban játszódó szál is helyet kapott az évadban a '64-es főcselekmény mellett. Az írók ismét elképesztően sokat kihoztak az alapokból. Az első évadra is jellemző volt az, hogy a kezdeti elvárásokat többszörösen felülmúlta a később kialakuló történet, de ez a második felvonásra hatványozottan igaz. A semmiből érkeznek meg váratlan fordulatok, merész ötletek, amelyek kidolgozását, alakulását öröm nézni. Az American Horror Story ismét maximális kreativitásról ad számot, őszintén várom, hogy a harmadik évadban miként tudják még ezt is überelni.
Az elképzelések is merészebbek, és igencsak korhatárosak. Különösen a kifejezetten Véres Arc-központú epizódok rendelkeznek igazán torture porn-ra emlékeztető megvalósításokkal. Persze, kihangsúlyoznám, hogy tényleg csak emlékeztetnek, mert a másik oldalról a kép erőteljes pszicho-thriller vonalat kap, tehát a műfajok is nagyon szorosan közelednek egymáshoz, és ez egyáltalán nem válik zavaróvá, sőt, rendkívül érdekes lesz ettől a történet. Időnként még a horrortól is képesek elszakadni a készítők, így születik meg például a meglepően hangulatos, és az összképből egyáltalán ki nem lógó, musical-hatású dalbetét.
A pszichopata sorozatgyilkos - akiről nehéz spoiler nélkül írni, szóval igyekszem - karaktere egyenesen zseniálisra sikeredett, de a Sátán által megszállt apáca ( Lily Rabe ) figurája is a végletekig ki van építve. A főhős Lana alakja sem rossz, ám aki nálam egyértelműen vitte a prímet, az egyértelműen Jude nővér. Olyan erőteljes és sokoldalú női alakot sikerült az ő személyében megalkotni, amire nagyon ritkán látni példát. Persze a maximális kiválósághoz Jessica Lange fantasztikus tehetségére is szükség volt, aki még mindig a sorozat gárdájának legkiemelkedőbb tagja.
Persze, a többi színész és színésznő is nagyon kitesz magáért ( remek ötlet a korábban megismert gárda tagjait más szerepekben visszahozni ). Sarah Paulson például remekül érzékelteti karakterének pozitív irányú fejlődését. De itt van Evan Peters is, aki sajnos nem kapott olyan jól megírt figurát, mint az első évadban, de azért igyekszik a lehető legtöbbet kihozni az amúgy szimpatikus Kit Walkerből. Aki komoly meglepetést okozott, az Lizzie Brocheré, akinek ez az első komolyabb szerepe amerikai hadszíntéren, de tökéletesen helyt áll. A kissé ijesztő, hátborzongató kísérleteket végző doktor szerepében James Cromwell olyan hidegvérrel dolgozik, hogy az atmoszféra gyakorlatilag megfagy, a szó pozitív értelmében, amikor ő a képernyőn van. Lily Rabe sokkal több teret kapott az első évadhoz képest, és a neki bizalmat szavazó készítőknek nem is kell csalódniuk, hiszen a színésznő a szezon egyik legmaradandóbb alakítását nyújtja. A férfiak közül egyértelműen Dylan McDermott viszi a prímet, annak ellenére, hogy kevés teret kap. Ő a jelenbeli szálban szerepel. Tőle nem sokkal marad el Zachary Quinto, aki szintén remek alakítással kelti életre karaterét.
A fényképezés egészen zseniális, különösen érdekes az a játék a dinamikával, a színek életteltségével, aminek köszönhetően egyértelműen elkülönül egymástól a két idősík. A zene, és a betétdalok is maradandóak. A főcím ezúttal még az első évadénál is jobbra, sokkal hátborzongatóbbra sikeredett.
A második évad biztosította a nézőket arról, hogy bőven van még ötlet ott, ahonnan az első szezon jött, épphogy nem 9-es 8,5/10, remélhetőleg a harmadik évad még jobb lesz. Kíváncsian várom, hogy a boszorkányos alapsztorit miként újítják meg az alkotók, és azt, hogy mely színészek és színésznők térnek vissza ( Peters, Lange, Rabe, és az első évad után visszatérő Taissa Farmiga is biztosan ott van már a fedélzeten ).
