„ A tudat borzalmas átok ”

Kevés alkalmat tudok felidézni, amikor egy film nagyobb meglepetést okozott, mint Spike Jonze 1999-es rendezése. A produkció hivatalosan vígjátéknak van elkönyvelve, így egyenesen ledöbbentem, amikor egy igazán elvont, kissé szürreális drámát láttam. Ezt természetesen pozitív felhanggal tessék értelmezni, ugyanis a John Malkovich menet felborítva minden elvárást pazar összképet, és garantáltan maradandó hatást produkál, egy nem is akármilyen gondolatot, kissé paranoiás képzetet körüljárva. A központi téma az emberi tudat szabadságának kérdése. Meddig lehetünk nyugodtak, hogy gondolataink, személyiségünk, tudatunk, elménk csak és kizárólag a mi birtokunkban vannak? Mi van akkor, ha agyunk, testünk, lelkünk csupán eszköz valaki más vagy mások számára? Befolyásolhatóság, elidegenedés, egy csipetnyi őrület, némi erőteljes szatirikus légkör, és a totális kétségbeesés. Ez a John Malkovich menet.

A munkanélküli bábművész, Craig ( John Cusack ) és felesége, Lotte ( Cameron Diaz ) egy csapat állattal élnek egy koszos kis lakásban. A férfi kénytelen állás után nézni, annak ellenére, hogy számára egyedül a bábozás az elfogadható elfoglaltság. Végül egyszerű irodai munkát szerez az átlagosnak tűnő toronyház 7,5. emeletén, ami mindössze félember magas, így a dolgozóknak egész nap összegörnyedve kell közlekedniük. Craig napjai átlagosan telnek, belezúg egyik munkatársnőjébe, de amúgy semmi különös, ám ekkor titokzatos rejtekalagútra lel irodája eldugott sarkában. A kis járat bevonzza a férfit, aki egyik pillanatról a másikra felfedezi, hogy John Malkovich szemszögéből figyelheti a világot tizenöt percen át, aminek leteltével az autópálya szélén találja magát. A hírt elújságolja a feleségének, és vágyait képező munkatársának, Maxinenak ( Catherine Keener ), és ezzel megkezdődik a valódi elmebaj, Malkovich világa valósággal függővé teszik a szereplőket, Craig mindenkitől eltávolodik, végül pedig a jelenség megszállottja lesz, és kitűzi maga elé a célt: Elhódítani John Malkovich testét és elméjét.

A rendezés valóságos csoda, csillagos ötös. A nyitó bábjelenet az egyik legfantasztikusabb képsor, amivel valaha találkoztam. A kétségbeesett arckifejezéssel megáldott fabábu felnézvén észreveszi mozgatóját, majd dühös tombolásba kezd. A jelenet egészen új értelmet nyer, amikor Craig ugyanezt megcsinálja John Malkovich testével is, megfogalmazva a film  fő kérdését: Vajon ki rángat dróton minket? Jonze mesterien tölti fel az atmoszférát, fokozatosan letisztázva, hogy aki valamiféle fergeteges vígjátékra számított volna, hát az rábaszott. Itt valami egészen más zajlik. A John Malkovich menet egészen egyedi hangulati világgal jelentkezik, hasonlóval is csak igen ritkán találkozhatunk. Maga az alapötlet kifejezetten vicces, a cselekmény megvalósítása azonban már egészen szürreális, elvont, az atmoszféra pedig valósággal fajsúlyos. Maga a forgatókönyv amúgy szinte tökéletes, a szövegkönyv maximális telitalálat. Egyedüli negatívumként azonban kétségtelenül fel kell hozni az elnyújtott, unalmas bevezetést.

A karakterek ügyesen vannak kidolgozva, pont a főhős érdemelt volna még egy kis polírozást. A női figurák, Lotte és Maxine viszont rendkívül összetett személyiségek. Nagyon érdekes figura Craig munkaadója, az átlagosnak tűnő, ám idővel magáról súlyos rejtélyt felfedő Lester. A színészgárda tagjai rendkívül kitesznek magukért. A főszereplő John Cusack élete legjobbját nyújtja a megszállott bábos szerepében, de hasonló jók mondhatók el Cameron Diazról, akire ezúttal tényleg, isten igazából színésznőként tudtam tekinteni, nem csak formás kellékként - hozzá kell tenni, hogy Diazt alaposan el is rondították a a sminkesek és fodrászok. Maga John Malkovic pedig kivételesen jó önmaga alakításában, és különösen emlékezetesek azon jelenetek, amelyekben a Craig által megszállt színészt játssza. Catherine Keener Oscar-jelölése számomra rejtély, ugyanis a színésznő egyáltalán nem nyújt maradandót.

A produkció külön jó pontot érdemel a fantasztikus fényképezésért, ami nagyban hozzájárul a szürreális hatáshoz. A képi megvalósítás hideg, távolságtartó, mintha nem is a mi világunkban, hanem tényleg valakinek a rendkívül rideg elméjében játszódna a film. Az élettelen, szürkés árnyalatok dominálnak, fokozva a nyomasztó atmoszférát.

Hogy a John Malkovic menetet miért sorolják a vígjátékok közé, rejtély a számomra, tényleg gőzöm sincs. Ez egy egyedi hangulatú filmdráma, ami az emberi tudat önállóságának témakörét feszegeti, végül elkeserítő képet adva, megpecsételve a mentális világ sorsát a brutálisan erőteljes zárással. 8/10.