Ezúttal három, egymástól teljesen, jóformán minden téren különböző filmről lesz szó.

Alkonyattól pirkadatig ( 1996 )

Quentin Tarantino túl volt már korai, és legjobb forgatókönyvein ( Kutyaszorítóban, Ponyvaregény ), amikor megírta az Alkonyattól pirkadatig sztoriját, melyet aztán leghűbb követője, Robert Rodriguez kezébe nyomott. Eme produkció igazán sokoldalú, vannak benne elképesztően zseniális húzások, ugyanakkor időnként kifejezetten zs-kategóriás szemét hatását kelti. A rendezésről beszélni gyakorlatilag fölösleges, hiszen Rodriguez kezét nyilvánvalóan végig Tarantino irányította, ahogy azt valószínűleg Frank Miller is tette a Sin City esetében. A hangsúly a forgatókönyvön van. A filmvilág egyik legnagyobb fenegyereke úgy indít, ahogy azt tőle megszokhattuk: Idióta, önmaguk karikatúrájaként szolgáló karaktereket mutat be, leleményes, de ugyanakkor fölösleges, és mégis szórakoztató dialógusokat alkot, és az általa megteremtett valószerűtlen káoszból a legváratlanabb pillanatban kihozza a cselekményt. Ez tökéletesen működik a film első felében, ám úgy félúton megjelennek a vámpírok... Az én ízlésemmel van baj, ehhez kétség sem férhet, de a második háromnegyed óra az én szememben egyszerű rendszertelen baromság, mindennemű értelem nélkül. Persze elvitathatatlan, hogy a színészek nagyon odateszik magukat az egész film alatt, élen George Clooneyval, aki természetesen remek színész, de ezúttal tényleg kimagasló. Harvey Keitel pedig elképesztő a higgadt, természetellenesen rendes, hitehagyott pap szerepében. Tarantino pedig, hát róla fölösleges beszélni. Elég ránézni a csávóra, és már kész is a röhögőgörcs.

Legbelső félelem ( 1996 )

Régóta hiányom volt már a jó thrillerekben, ám most valamelyest enyhülésre találtam, hiszen előszedtem ezt a korosodó, ám eredeti darabot. Elejétől kezdve az a bizonyos csattanó foglalkoztatott, amiről sok helyen olvastam, hogy alaposan meglepi a nézőt. Természetesen nem lőttem le magam előtt a poént, mert annak semmi értelme, ám kb. fél perccel azelőtt, hogy kiderült volna, kitaláltam. Ilyenkor igazán mérges tudok lenni magamra, ám ez nem változtat azon, hogy a filmvégi fordulat tényleg üt a javából, és hamar rájövünk, hogy a forgatókönyv és a rendezés milyen fantasztikus módon vert át minket két órán keresztül. Nyilvánvalóan dicséret érdemli Richard Gere alakítását is, de aki valóban elviszi a hátán a filmet, az Edward Norton, aki élete magasan legjobbját nyújtja, egyszerűen hihetetlen, mennyire hitelesen képes eljátszani a tudathasadásos fickó személyiség változásait. Laura Linney elképesztően irritáló, és én ezt soha sem tulajdonítom annak, hogy nyilván a karakter kívánta meg a tenyérbemászóságot. Nyilvánvaló, hogy az elismerésre hajtó ügyésznő a legtipikusabb gusztustalan jogászfaj, ám ezt a színésznő eladhatta volna úgyis, hogy játékát nézvén ne az jusson eszünkbe, hogy mennyire utáljuk őt, hanem az, hogy annak ellenére, hogy karaktere erkölcstelen, ő mégis pazarul elő tudja adni a jellemét. A film fontos negatívumaként meg kell említeni az elképesztően túlnyújtott játékidőt, melyet unalmas töltelékjelenetekkel igyekeznek az alkotók kitölteni. A fővonal ügyes, de a körítés fárasztó és érdektelen.

Biciklitolvajok ( 1948 )

Vittorio De Sica neorealista műve a filmtörténelem egyik legfontosabb mozgóképeként van számon tartva, és ezt az álláspontot bizonyos szempontból megértem, ugyanakkor ellenkeznék is vele. A történet a fasiszta korszak utáni Rómában játszódik, a főhős pedig egyszerű ember, aki alkalmi munkákból tartja el magát. Az állásközvetítőnél plakátragasztó munkát kap, amihez feltétlenül szükség van biciklire. Ezzel nincs is gond, csakhogy a kerékpárt rögtön az első munkanapon ellopják, ezzel pedig veszélybe kerül a család megélhetése. A kétségbeesett apa fiával karöltve járni kezdi a nagyváros utcáit, hogy ráakadjon a tolvaj nyomára. A történet természetesen szívszorító, elsődlegesen az éhes, nyomorgó ember elszántságát mutatja be, azt, hogy akinek még ennivalóra sincsen pénze, az bármire képes. Az elkeserítő '40-es évekbeli valóság hatalmas erővel súlyt le a nézőre. A rendezés kitűnő, nagy ötlet volt De Sicától, hogy amatőr színészekkel játszatta el a főszerepeket, akik talán még hitelesebben adták elő a karaktereket, mint azt egy hivatásos színész tette volna. Hiszen csupán önmagukat kellett adniuk. A forgatókönyv viszont gyenge, sajnos sokszor lankad a néző figyelme, ez pedig egyértelműen az elnyújtott, unalmas, érdektelen, a cselekményt egy bizonyos idő után előrébb nem vivő jelenetek sara.

Alkonyattól pirkadatig: 6/10  

Legbelső félelem: 7/10

Biciklitolvajok: 7/10