Nagyban úszom az évösszegzés előtti hajrát a 2012-es filmek tengerében, hogy minél alaposabban tudjam értékelni ezt a lenyűgözően jó filmévet. Ezúttal öt tavalyi produkcióról olvashattok, melyek mind aktuális magyar premierek is egyben.

The Perks of Being a Wallflower ( 2012 )

„ We are infinite. ”

Az egyik legjobb, ámde ennek ellenére kihasználatlan alapanyag a filmbe illő témák között a tizenéves gimnazisták világa, lelki állapota, gondolkodásmódja. A 2006-os, méltatlanul elfeledett 2:37 óta nem láthattunk különösebben jó filmet ebben a kategóriában, ám most végre megérkezett a The Perks of Being a Wallflower, mely jóval könnyedebb és pozitívabb darab, mint a fent említett műremek, de mégis benne van az a rengeteg fájdalom és sötétség, ami áthatja a fiatalok életét. A forgatókönyv ügyesen ragadja meg a lényeget: Egy tizenéves betegesen kicsinek érzi a világot, képzelt félelmek tartják rabságukban, melyek tengerében nem veszi észre a valós problémákat. Mosolygás, hülyülés, piálás mögé bújnak a szereplők, a sötétben kutatva a szabadság után. Ezt az érzést tetőzi be a siker élményét gerjesztve az alagutas jelenet, ahol elhangzik az amúgy szenzációsan jó narrációtól a fent olvasható zárómondat. Mert mindenkinek önmagának kell megtalálnia az utat, keresztül a sötét alagúton, a végtelenség felé. Három állatira tehetséges fiatal színészt láthatunk a főbb szerepekben. Tényleges főhősünket Logan Lerman alakítja, és meglepően remekül helyt áll. Nem azt mondom, hogy nincs már hová fejlődnie, de egész komoly aktor válhat még belőle. Emma Watsont jó végre a Harry Potter az utolsó részekben mérhetetlenül elcseszett világán kívül látni, és ő szintén meglepően jól alakít. Ezzel együtt akkor is azt mondom, hogy a prímet Ezra Miller viszi, aki nyugodtan elgondolkozhat egy gyümölcsöző karrieren, ami vár rá a jövőben, ha továbbra is ilyen jól választ szerepeket, és beiktat egy-egy ugródeszka-blockbustert, mert tehetsége van a srácnak, sőt, csodálom, hogy nem csordul ki belőle. A Beszélnünk kell Kevinről után hasonló szerepben láthatjuk, de azért kicsit másképp. A rendezést érdemes megemlíteni még, méghozzá nem másért, hanem egy kis dorgálás céljából, ugyanis gyenge lett. Ez a forgatókönyv, egy ilyen sztori sokkal erőteljesebb elbeszélésmódot kívánt volna meg. Ha ez a probléma nem lenne, a produkció a filmév élvonalában lenne. Azért így se marad el sokkal.

Kényszerleszállás ( 2012 )

„ Most is részeg vagyok. ”

Denzel Washington Oscarra pályázik. Tény és való, hogy a Kényszerleszállás stábtagjai közül csak ő kacérkodhat a jelölés gondolatával. Félreértés ne essék, korántsem rossz filmről beszélünk, egyszerűen csak dühítő, hogy mennyire nem sikerült kiaknázni az alaptörténet által felkínált lehetőségeket. Főhősünk utasszállító repülőgép pilóta. Az egyik legbiztosabb kezű a szakmájában, ám kőkemény alkoholista, gyakorlatilag soha nem józan, még munka közben sem. Hogy stabil maradjon, kokaint szív. Hát, erre bízd rá az életedet! Mert bizony, rá is bízhatod, ugyanis amikor az egyik gondatlanul karbantartott repülőgép ezertökömtudjahány méteren függőlegesen előrebillen és zuhanni kezd, lenyűgöző bravúrral teszi le a gépet a lakott zónán kívül. Hatan vesztik életüket a fedélzetről, viszont az utólagos szimulációs vizsgálatok során tíz másik pilóta mindenkit megöl a gépen. A pilótát, Whippet ( Washington ) hősként ünneplik, ám a toxikológiai jelentés kimutatja az alkoholt a vérében. Így akár életfogytiglani börtönbüntetés is várhat rá. Ilyen alapötletből az utóbbi évek legelsöprőbb lélektani drámáját lehetett volna kirittyenteni, ehelyett azonban a forgatókönyv dúskál az üresjáratokban, a cselekményvezetés nem képes tartani a lépést a túl hosszú játékidővel. Ez összességében attól még nem változik, hogy a finálé, illetve a zárás nagyon durván hatásosra sikeredett. A forgatókönyvnek azonban van egy nagy pozitívuma, méghozzá a főhős, aki tényleg remekül megírt karakter, tökéletes ebbe a drámába, ráadásul Denzel Washington se kutya, ahogy előadja a cseppet sem szimpatikus figurát. Bűn és bűnhődés. Lelki ismeretfurdalás és beismerés. A kettő együtt jár, és habár Robert Zemeckis rendezése nem tökéletes, ezt úgy tűnik azért mindenki jól tudja a szereplők közül, kivéve talán a vadbarom dílert, John Goodmant, aki ismét megújult.

Frankenweenie ( 2012 )

„ Életben vagy! ”

Annak idején Tim Burton fejéből pattant ki a Karácsonyi lidércnyomás betegesen pazar ötlete, ám ebben az új stop motion technikával készült filmben már a rendezést is magára vállalta a különleges stílussal rendelkező művész. Végeredményként pedig egy szinte tökéletes rémmesét kapunk. Mert a Frankenweenieben, fekete-fehér fényképezésében, egyedi hangulatában a klasszikus horrorfilmek világa elevenedik meg, és ez olyan fokú bájjal ruházza fel a produkciót, ami miatt nem lehet nem szeretni. A karakterek kidolgozása szenzációs, mintha egy zombivárosba csöppentünk volna. Ugyanis ezen a helyen senki sem viseli a civilizált ember maszkját, mintha mindenki csupaszon járna. Elgondolkodtató, hogy az egyedüli valódi zombi, Sparky, a kiskutya néz ki a legnormálisabban. Bővelkedik a film a hatásosabbnál hatásosabb jelenetekben, kedvencem az, amikor Sparky visszafut az állattemetőbe, és leheveredik saját sírjára. Szívszorító képsor, és kétségtelenül minden benne van. A filmvégi szörnyorgia pedig igazi Godzilla ( 1954 ) utánérzés. A Strange Love című betétnóta is remekül működik, és igazán illik a hangulathoz. Ám van a filmnek egy óriási hibája. A befejezés. A zárás, ami egyszerűen felháborítóan SZAR. Mindössze öt másodperccel kellett volna hamarabb befejezni, hogy ez egy tökéletes produkció legyen, ehelyett Burton betette azt a bizonyos, gusztustalanul hollywoodi befejezést. Hát, kösz szépen...

Végzetes hazugságok ( 2012 )

„ Ez az Isten! ” 

Bizony, a sok pénzt jövedelmező üzlet tényleg maga az Isten. Ez valószínűleg így is van, és kételkedő sem marad, ha megnézi ezt a filmet, hiszen Richard Gere előadása olyan szinten hiteles, hogy Denzel Washington bánhatja, hogy a Kényszerleszállást nem tolták át idénre, ugyanis majdnem biztos, hogy az örök ősz színész elhappolja előle az aranyszobrocskát. Méghozzá teljesen jogosan! Hál' Istennek a Végzetes hazugságokban azonban nem csak a főhős, és az őt életre keltő színész zseniálisak, hanem a forgatókönyv és a rendezés is. Ez egy thriller, melynek színtere az üzleti világ és környéke. A főhős üzletember, Robert Miller, éjszaka balesetet szenved, szeretőjével az anyósülésen ( egy pazar kaszkadőrjelenet kíséretében ), aki szépen ki is töri a nyakát. Így Millernek el kell magáról terelnie a gyanút, ugyanis nem elég a gyilkosság vádja, de még csalás is van a számláján, ami a letartóztatás után rögtön kiderülne. Ám nem jár sikerrel, ő marad az egyetlen gyanúsított. Ennek ellenére mégis kiállja a vakmerő nyomozó, Bryer ( Tim Roth ) támadásait. A forgatókönyv ugyanis a nagyhalak büntethetetlenségét tűzi ki főmondanivalójául. Ha gazdag vagy, bármit megúszhatsz, ha mellé még van egy kis sütnivalód is, tiéd az egész világ, senkitől sem kell félned. A rendezés is sikeresen igyekszik ezt az érzést megerősíteni bennünk, főleg a filmet záró hirtelen, ámde hatásos vágással. Miller antihős, ehhez kétség sem férhet, jól tudja miket művelt, de azt is, hogy egy kis odafigyeléssel mindent megúszhat. Más a Végzetes hazugságok, mint a Kényszerleszállás. Itt ugyanis nincs se bűnhődés, se beismerés, ettől ijesztő, ámde reális a film. Tim Roth és Susan Sarandon az egyéb fontosabb szerepekben lenyűgözően alakítanak, ráadásul még a filmzene is pazar.

A messzi dél vadjai ( 2012 )

„ Semmi sírás. ”

Nevezzetek trágárnak de akkor is megkérdezem: Honnan a büdös picsából tud előszarni egy ilyen szinten zseniális mesterművet egy csapat, aminek mindegyik tagja olyan tapasztalatlan, mint az újszülött csecsemő. A rendező Ben Zeitlinnek ez az első nagyjátékfilmje, a főszereplők pedig teljes mértékben elsőfilmesek, az egyikük ráadásul hat, azaz 6 éves! Kétség sem férhet hozzá, hogy A messzi dél vadjai 2012 egyik legelgondolkodtatóbb filmje, hiszen több oldalról meglehet közelíteni a mondanivalót. Egyrészt értelmezhetjük úgy is a látottakat, mint a világvége különös, ám soha nem látott módon reális és emberközeli bemutatását. Merthogy, itt ez történik, véget ér a világ, elönt mindent a víz, az állatok megdöglenek, a városok lakóit evakuálják. Ugyanakkor tisztán lélektani történetként is felfoghatjuk ezt a művet, ami már-már túl van a film jelentéskörén, ez már egyenesen csoda. Lélektanként, hiszen végső soron itt az ártatlanság győzelméről van szó a káosz és a pusztítás, a Halál felett. Vagy gondolkodhatunk úgy is, hogy ez egy szimbolista mű, mely párhuzamot von az emberiség, és az egyik legbrutálisabb őskori vadállat között. És, hogy mi a legszebb? Az, hogy ezek az értelmezési módok együtt működnek a legszebben, ugyanis A messzi dél vadjai a fentiekről mind egyszerre szól, és még ki tudja mennyi minden másról. A szövegkönyv egyszerűen lehengerlő! A hatéves főhős narrációja elképesztően fajsúlyos, ráadásul még az életkorból adódó tudatlanságot ( vagy éppen túlzott tudást ? ) is kiválóan érzékelteti. A főszereplő kislány Quvenzhané Wallis, aki épphogy megtanult járni és beszélni, de máris olyan színészi teljesítményt mutat be, amilyenre sok agyonsztárolt színésznő ( Juliakhhhmroberkhms ) évtizedek alatt nem volt képes. Nem vicc, ez a kislány született tehetség, frenetikus! A másik csoda Dwight Henry, aki a kislány édesapját kelti életre, lenyűgözően. Nem tudom, hogy merre járt eddig, de remélem, hogy most már felível a karrierje. Erre meg lesz a lehetőségük mindkettőjüknek, hiszen Steve McQueen Twelve Years a Slave című produkciójában is benne lesznek. A messzi dél vadjai pedig simán jelölést érdemelne az Oscaron, ugyanis ez egy olyan film, ami könyörtelenül kimondja az ember kegyetlenségét, és vadállatiságát, de ezzel együtt a valódi lényeget is elismeri, és felteszi a kérdést, amellyel akár reklámozni is lehetne ezt a filmet: Ugyan melyik vadállat nem gyönyörű, ha a megfelelő szögből nézzük?

The Perks of Being a Wallflower: 8/10

Kényszerleszállás: 7,5/10

Frankenweenie: 9/10

Végzetes hazugságok: 9/10

A messzi dél vadjai: 10/10