„ Azt hiszed, hogy gonosz vagy?! Ártatlan bárány vagy hozzám képest! ”
Aki nem barlangban él, az nyilván nem tudta elkerülni azt a rendkívül hosszú, és gusztustalan pénzhajhász hadjáratot, amit a média a 2012-re állítólag megjósolt világvége köré épített ki. Nyilván sokan azt is tudjátok, hogy az emberiség utolsó órája a maják szerint ma érkezik el, és ha már így alakult, gondoltam értekezhetnék búcsúzóul egy témabeli filmről, mely ugyan az eggyel korábbi, ezredfordulóra beígért világvégéhez kapcsolódik, de azért illik a hangulathoz. Mindig is szerettem az angyalos-démonos-ördögös történeteket, így az Ítéletnap is elnyerte tetszésemet. Persze akármennyire is szórakoztató Peter Hyams rendezése, temérdek hibája mellett akkor sem lehet szó nélkül elmenni. Tényleg magával ragadó, de lehetett volna sokkal jobb is.
Jericho ( Arnold Schwarzenegger ) egykori zsaru az 1999-es év utolsó napjaiban már testőrként dolgozik. Alkoholista, öngyilkos hajlamai vannak, és elviselhetetlen bűntudatot érez felesége és kislánya korábbi halála miatt. Egy átlagosnak ígérkező meló elfajulása vezeti el a hátborzongató bibliai próféciához, mely a Sátán ezer éves fogságából való szabadulásáról és az ezáltal elérkező sötét uralomról szól. A Pokol Ura ( Gabriel Byrne ) valóban megérkezik, de uralma véglegesítéséhez gyermeket kell nemzenie egy halandó nőnek. A Sátán feleségének szerepére már korábban kinézett Christinenek ( Robin Tunney ) így Jericho segítségére van szüksége, hogy megakadályozzák a Sötétség Angyalát terve végrehajtásában.
Az alapötlet tényleg jó, rendkívül vonzódom az ilyen bibliai alapból táplálkozó történetekhez. Egy ideig piszok jól vezeti a cselekményt a szkript, van rejtély és izgalom bőven, ráadásul a rendező pazar meglátásainak köszönhetően sok az igazán hátborzongató jelenet is. Ám a játékidő második felére a sztori elmegy az idiotizmus irányába. A nézőnek igényességéből egy jó adagot be kell áldoznia ahhoz, hogy a továbbiakban is élvezni tudja a filmet. Nem kevés logikai átgondolatlanság is felmerül; például nagyon érdekes, hogy a Szentatya Christine születésekor már van vagy 65 éves, de húsz év múlva is ugyanúgy néz ki; vagy az, hogy a Sátán porhüvelyén begyógyulnak a golyó ütötte sebek, ennek ellenére mégis testőröket bérel a történet elején. És van még ezeken kívül is ilyen hiba bőven, de fölösleges lenne ezzel kitölteni az egész írást. Az akciójelenetekkel hasonló a helyzet, mint a cselekménnyel. A játékidő első felében egészen jó koreográfiákat nézve izgulhatunk, és szurkolhatunk Schwarzinak, de később sok lesz az egy kaptafára forgatott, unalmas és érdektelen képsorok száma, melyek minőségét tovább rontja a kritikán aluli operatőri munka.
A színészi játékok többnyire azért jók. Gabriel Byrne például elképesztően badass Sátánt mutat be, akit a néző, személyiségének egy elborult oldalával, nem tud nem megkedvelni. Tunney sajnos azonban értékelhetetlenül szar játékot produkál, korántsem az az igazi megmentésre szoruló hősnő, sokkal inkább idegesítő kislány. A kisebb mellékszerepekben olyan ismert arcok tűnnek fel, mint Udo Kier és Miriam Margolyes. És ugye itt van Arnold, aki Hollywood legfaszább fenegyereke, ezt természetesen mindenki jól tudja, de azért eddig a filmig nehéz lett volna elképzelni, hogy még magát a Sátánt is képes visszarugdosni a Pokolba.
A látványeffektek azért hagynak maguk után kívánni valót, lehet, hogy a Sátán fináléban látható, szörnyetegként való ábrázolásmódját hanyagolni kellett volna. Említsük meg viszont a filmzenét a pozitív oldalon, ugyanis elképesztően gyönyörű, és egy ilyen vallásos témájú történet még emeli is a hatását.
Habár, mondjuk ki, az Ítéletnap hemzseg a hibáktól, mégis fenemód élvezhető, jól elszórakoztatja az embert, bár tény, hogy talán kicsit hosszú a majdnem két órányi játékidő. Azért megvan egy gyengébb 7/10.
