Helen Prejean nővér saját tapasztalatait kitalált elemekkel vegyítette, az így kialakult részletekből született meg életrajzi könyve Dead Man Walking címmel, melynek legfontosabb pontja az apáca kapcsolata egy halálraítélt gyilkossal és erőszaktevővel. A könyvből Tim Robbins rendezett filmet 1995-ben, célja az volt, hogy egy megrázó történetet mutasson be mindennapiként, hiszen lényegében erről van szó. A film fő kérdése: Meg tud e az ember békélni Istennel, és maga mögött tudja e hagyni bűneit, és ha igen, képes e ezekre a feladatokra akkor is, mikor már a Halál Völgyében jár?
Helen Prejean nővér ( Susan Sarandon ) az apácák békés életét éli. A természetes mindennapok rendje azonban megborul, amikor a nővér levelet kap Matthew Poncelettől ( Sean Penn ), a kettős gyilkosságért halálraítélt férfitól, aki üzenetében találkozót kér az apácától. Mikor Helen először találkozik Matt-tel, a férfi segítséget kér tőle, apáca befolyását egy jó ügyvéd, és a halálos ítélet enyhítése érdekében. A nővér egy pillanatra sem hisz a férfi ártatlanságában, annak ellenére, hogy az váltig ki áll teóriája mellett, miszerint ő csak a helyszínen volt, de a gyilkosságokat korábban már felmentett társa követte el. Ennek ellenére Helen igazhívő, és úgy gondolja, mindenkinek jár a megbocsátás, az újrakezdés, és a bűnbánat lehetősége. Így elkezd harcolni Matthewért, egy ízig-vérig bűnös lélekért.
A halálbüntetés régóta téma a mozgóképek világában, ám a Ments meg, Uram! úgy vívja ki maradandóságát, hogy nem az eddig megszokott, tiltakozó magatartással viseltetik a kivégzések irányában. Robbins filmje nem a halálbüntetés ellen, hanem a bűnbánat mellett érvel. A hangsúly a megbánás vallásos mivoltára helyeződik, a fő kérdés úgy a játékidő harmadától ( ekkor utasítják el Matt kegyelmi kérvényét ) már nem az, hogy a férfi megmenekül e a méreginjekciótól, hanem az, hogy képes lesz e úgy hátat fordítani a világnak, hogy bűneit nem viszi magával, hogy ezáltal majd megtisztulva állhasson a Mindenható előtt. Persze a néző valláshoz való viszonyától függ, hogy ez a látásmód tartalmilag mennyire érdekli, viszont vallási nézetektől független a produkció érzelmi hatása, Matt karakterfejlődésének a film végén katarzisban való kicsúcsosodása, amikor a néző belegondol: Vajon átfogom én is élni valaha ezt a mély megbánást?
A cselekmény felépítésében vannak hibák, ez a hatásos finálétól függetlenül sokat von le a film értékéből. Eleve túl hosszúra van nyújtva a játékidő, ezzel elérve számos töltelékképsor megjelenését, melyek kiegészülnek túlnyújtott dialógusokkal, gyakran fölösleges gondolatok megosztásával. Mindemellett előfordulnak kínos módon erőltetett jelenetek, vagy éppen a hangulati összképet erkölcsi szempontból romboló képsorok ( mikor Helen és egy barátnője a Matt temetésére vásárolandó öltönyről beszélgetnek, majd szakadó röhögésben törnek ki, mikor a nővér felhozza, hogy még soha nem vett férfinak ruhát ).
Sarandon játéka elsőosztályú, de nem tud kiemelkedő lenni, ez viszont egyáltalán nem a színésznő hibája. A tettes ironikus módon a Mattet életre keltő Sean Penn, aki kérem alássan, brutális módon erőteljes alakítást nyújt, mind a karakterábrázolás, mind a kimutatott érzelmek tekintetében.
Penn Játékával, és a karakter összetettségével Matt minden nézőt a lelke mélyén érint meg, és ezzel eléri, hogy ne gyilkosként, hanem embertársként tekintsünk rá. Egy bűnös lélekre, aki adott esetben mi magunk is lehetnénk, és arra az erőre, aminek segítségével még a Halál kapujában is a megbánás ösvényére tudott lépni, és ami mélyen legbelül ott van mindannyiunkban, csak nem vagyunk rákényszerülve a használatára. 7/10.
