Kérte: Frog

"- Miért csinálják ezt?

 - Miért ne?"

Ahogy a békés nyitójelenet alatt szóló klasszikus zenei téma vált át durva metalba, úgy csap át a vakációját töltő jómódú, idilli család élete a könyörtelen terrorba. Michael Haneke rendezése olyan szinten botránkoztatja meg a nézőt, amire csak nagyon kevés más mű képes, de talán még azok is elmaradnak tőle. Ha a nagyon kemény első óra után nem ülne le gyakorlatilag az Atlanti-óceán fenekére a cselekmény, akkor egy valóban tanítani való terror-horror lenne.

Anna ( Susanne Lothar ) és Georg ( Ulrich Mühe ) átlagos gazdag házaspár, akik kisfiukkal épp nyaralójukba érkeznek, hogy egy hajózással és golfozással kellemesen eltöltött pihenést kerekítsenek maguknak. Ekkor jelenik meg az ajtóban a látszólag ártalmatlan, visszahúzódó fiú, Peter ( Frank Giering ), aki néhány darab tojást szeretne kérni a vacsorához. Anna szívesen ad is a fiatalembernek négy szép tojást. A bonyodalmak akkor kezdődnek, mikor Peter elejti a tojásokat, amik összetörnek, majd ezt másodszor is eljátssza. Anna nem akarja az utolsó darabokat is a szerencsétlen fiúnak adni, ám ekkor megjelenik Paul ( Arno Frisch ), és így a két fiú már együttes erővel vonja felelősségre az asszonyt. Az udvarias beszélgetés ijesztő átmenet által válik nyomasztó fizikai és lelki terrorrá, és a következő pillanatban a szülők azt veszik észre, hogy a kisfiukkal együtt az életükért küzdenek, miközben a két huligán furcsábbnál furcsább játékokat játszik velük.

Ahogy utaltam már rá, a játékidő első szűk egy órája bivalyerős, tele van feszültséggel, a néző sosem tudhatja biztosan, hogy épp mi fog történni. És ezért fél, az az érzése támad, hogy nem is akarja látni azt, ami következik, de mégis képtelen kikapcsolni a filmet. Haneke remek érzékkel nyúl a rejtett terror témaköréhez, talán még sehol máshol nem láthattuk ennyire csontig hatolóan hatásosan tálalva. Vannak viszont gondok, melyek kizárólag a játékidő második felére koncentrálódnak. A cselekmény leül, és maga a film is. Hosszú percekig csont ugyanazt kell bámulnunk, semmi sem történik. A rendező nyilván arra fogná, hogy a korábban bekövetkezett tragédia utáni, szülők által átélt sokkot akarta érzékeltetni, de ezek a képsorok hatásmentesek, és vagy fél órán át semmi érdemleges nem történik. A finálé kifejezetten rossz, hiszen az egész filmet feltöltik az alkotók egy nagyon, de nagyon ízléstelen fekete humorral. Ez egy olyan produkció, aminek egyáltalán nem áll jól ez a fajta morbid hangvétel, gusztustalan húzás volt. Továbbá az utolsó tíz perc már sokkal inkább önismétlő és időhúzó, semmint kreatív. A közvetlen zárójelenet viszont ütős, efelől semmi kétség, és általa a film legelejét is megértjük. Ügyesen tálalt mondanivalót is kapunk, mely leginkább azt üzeni, hogy ne áltassuk magunkat a látszólagos békés gyönyörünkbe, mert el sem tudjuk képzelni, mennyi szörnyűség történhet velünk a másodperc tizedrésze alatt

A színészi játékok kifejezetten jók, nagyon hitelesen hozzák a figurákat az aktorok. Különösen Giering és Frisch átlagos bőrbe bújtatott pszichopatái tetszettek, de Susanne Lothar is rendkívül hatásosan játszik. Ulrich Mühe alakítása számomra eléggé erőtlen volt, nem igazán tudta beleélni magát a terrorizált családapa szerepébe. Érdemes megemlíteni, hogy Paul többször belenéz a kamerába és kiszól a nézőhöz, ám ezek a mozzanatok a film groteszk vonalát erősítik, elhagyhatók lettek volna.

A Furcsa játék címéhez híven eléggé szokatlan film, és nagyon megbotránkoztató, csak erős idegzetűeknek ajánlott. Azért egy nagyon gyenge 7/10-et megérdemel.