Kóbor kutyák
A bölcs emberek ( vagy akik igyekeznek annak tűnni ) szokták mondani, hogy semmi sem tökéletes. Ez a Borgiák zseniális sorozatára is beigazolódni látszik. A második évad negyedik epizódjában nagyon leül a történet, és fájó, hogy a jó ötleteket mennyire erőtlenül aknázzák ki.
Az előző részben Cesare sikeresen átverte a francia királyt, így az visszavonulásra kényszerül. A katonák dühösek, így mindent feldúlnak és mindenkit megölnek, aki az útjukba kerül. Célpontjaik között szerepel az a kolostor, ahol Cesare korábbi szeretője, Ursula él. Mikor a pápa legleleményesebb gyereke megtalálja a nő holttestét, Michelettoval közösen bosszút forralnak. A zsoldoshoz hasonló útonállókat verbuválnak össze, hogy az így létrejövő kis csapattal gerillatámadásokat hajtsanak végre a francia csapatok ellen. Mindeközben a Szentatya elkíséri a franciák ellen vonuló olasz sereget, hogy az áldását adja nekik, ez idő alatt pedig a lányára, Lucreziara hagyja a pápai teendők elvégzését Rómában.
Az alapötletek elképesztően jók ezúttal is, különösen a gerillacsapatban rejlő lehetőségek fogták meg a figyelmemet. Viszont ezen lehetőségek kiaknázása majdnemhogy egyenlő a nullával. Valamilyen bosszúsztorit akartak az alkotók ezúttal, ám ez nem jött össze. Mivel konkrétan nem láttuk Ursula meggyilkolását, ezért nem tudjuk, hogy kinek is kell bűnhődnie, így a Micheletto által végrehajtott igazságszolgáltatás íze sem a bosszú hangulatát tükrözi. Rodrigo történeti szála sajnos teljes csőd, kicsit sem érdekes, ahogy a pápa az egyik herceg feleségével hál, majd áldásokat szór a katonákra, ráadásul még a francia királlyal folytatott párbeszéde is erőtlen. Pedig ha engem kérdeztek, ez utóbbi jelenetből rengeteget ki lehetett volna hozni, és a hatást az egekbe lehetett volna fokozni. Megint csak az alacsonyabb költségvetés okán, de nagyon hülyén veszi ki magát az, hogy olasz sereg címén negyven katona térdel a pápa előtt. Lucrezia története lehetőséget adott volna egy humorosabb, lazább cselekményszálra, de az alkotók az egészet lerendezték néhány jelenettel. Persze ezek a képsorok baromi erősek, ehhez kétség sem fér, a probléma az, hogy a mennyiségük nem elég.
A színészi játékok terén ezúttal szomorúan tapasztaltam, hogy Jeremy Irons nem találta annyira a helyét, mint az előző részekben. Viszont aki még a szokásosnál is jobb volt, az a Michelettot életre keltő Sean Harris. Nagyon beleélte magát a szerepbe, pedig amúgy sem szokott csapnivaló játékot produkálni. Holliday Grainger annak ellenére alakít remekül, hogy kevés jelenete van, François Arnaud viszont, akárcsak Irons, kicsit gyengébb a szokásos teljesítményénél.
Nem volt rossz ez az epizód sem, de a megszokotthoz képest elfogadhatatlan színvonalesést produkál. 6/10.
