"Élet, itt jövök."

Ez Jason Reitman 2011-es rendezésének zárómondata. Idáig viszont hosszú az út, és ez a végső néhány szó is inkább keserűséget és a tehetetlenség miatt bekövetkező belenyugvást sugall, mint lelkes újrakezdést. Személy szerint a Pszichoszinglitől valami olyasmit vártam, mint a Rossz tanár ( ami egyáltalán nem olyan rossz film, mint amennyire lehúzták ): Egy híres és szép színésznő belebújik egy antiszociális, önpusztító, csak a saját érdekeit szem előtt tartó picsa szerepébe, mindezt egy lazább vígjáték keretein belül. Maga a karakter majdnemhogy stimmel, viszont a körítés teljesen más. A Pszichoszingli egyáltalán nem komédia, sokkal inkább dráma. Kétségtelenül a könnyedebb fajtából, de ettől még igazán elgondolkoztatja a nézőt, és megismerteti őt egy tényleg pazarul megírt figurával. És akkor Charlize Theronról még egy szót sem írtam...

Mavis Gary ( Theron ) 37 éves írónő, pontosabban szellemíró. A gimnáziumban ő volt minden pasi álma, a központi jó csaj, akit senki nem mert nem szeretni, és aki természetesen kínozta a nála sokkal népszerűtlenebb lúzereket. A negyedik X-hez közeledve azonban már csak egy elvált, üres életét tengető nő, ráadásul az általa írt, korábban sikersorozatként elkönyvelt szériát is megszüntetik. Ő pedig csak alszik, tévézik, vedel, és néha még aranyos "lábtörlőkutyáját" is gondozza. Egyik reggel azonban e-mailt kap egy nagyon régi, középiskolás pasijától, a férfi újszülött kisgyerekéről készült fotóval. Mavis a fejébe veszi, hogy volt barátja boldogtalan, és csakis őrá vágyik, ezért visszautazik szülővárosába, hogy újra meghódítsa szerelmét.

Kezdetben valóban a Rossz tanár főszereplőjére emlékeztethet Mavis figurája. Ám amíg ott Elizabeth egy egyszerű trehány, haszonleső nőszemély volt, addig a Pszichoszingli nézése közben hamar rájövünk, hogy Mavis esetében más a helyzet. Főhősnőnk súlyos mentális problémáktól szenved, melyek abban a téveszmében csúcsosodnak ki, hogy azt hiszi, hogy a boldog családapa rá vágyik tökéletes élete helyett. Persze érthetetlen, hogy a Mavis vágyát képező Buddynak miért esik jobban sápkóros, csúnyácska felesége, mint Charlize Theron, de ez persze csak szőrszálhasogatás. A forgatókönyvben sajnos fel lehet fedezni hiányosságokat. Egy kicsit üres a történet, kevés a cselekmény. Persze a helyzet annyira nem vészes, a produkció végére meglepően bepörögnek az események, a csúcspontot pedig egy drámai töltéstől csak úgy szikrázó jelenet képezi, melyben Mavis Buddyék babájának névadó ceremóniáján balhézik. Jelen van egy nagyon ötletes narráció is, mely a főhősnő új regényének bizonyos sorait tárja elénk. Ennek különlegessége, hogy minden mondat pontosan ráillik Mavisre.

A karakter tehát egy enyhén elmebeteg, kiégett írónő. Így utólag persze könnyű ilyet mondani, de Theronnál jobb embert keresve sem találhattak volna erre a szerepre. A színésznőn látszik, hogy nagy kihívás volt neki ezt a figurát életre kelteni, de tengernyi tehetségével, pazar arcjátékával, és rabul ejtő szépségével egyszerűen elvarázsolja a nézőt. Mavis nem szimpatikus, ez igaz, de mivel hihetetlenül emberközeli, képes megkedveltetni magát a nézővel. Mintha saját rejtett trehányságunkat, gonoszságunkat, irigységünket látnánk benne megelevenedni.

A Pszichoszingli remek film, a cselekmény elbírt volna még néhány plusz szituációt, de így is nagyon erősen ajánlott darab!