Daniel Nettheim 2011-es rendezése tökéletesen elmenne természetfilmként a National Geographic kora hajnali műsorsávjában Willem Dafoe vadászcsapdákat állít és (nem) élvezi címmel. Drámai kalandfilmként viszont az egész, úgy ahogy van, csapnivaló.

A történet szerint egy rejtélyes alak, valamiféle vadászember (Dafoe) különleges megbízást kap. Meg kell keresnie és el kell fognia az utolsó élő tasmán tigrist, ugyanis a megbízó cég az állat valószínűleg mérgező testnedveivel akar kísérletezni. Hősünk rémunalmas kalandjába vegyül egy kis thriller, némi akció, és egy adag családi dráma.

A The Hunter olyan film, ami nélkül mindenki teljesen jól meglenne, semmi szükség nem volt az elkészítésére. 100 percnyi semmivel szolgál csupán a produkció, a viszonylag eseménydús finálé és a pazar záróképsorok pedig abszolút késve érkeznek, hiszen a nézők nagy része valószínűleg nem jut el a nyolcvanötödik percig, mert vagy elalszik, vagy kikapcsolja a francba az egészet. Az alaptörténet már önmagában garantálja az unalmat, hiszen nem elég egy izgalmas film támpontjának. De még egyszer mondom, a The Hunter teljesen jó lenne egy gyengébb természetfilmnek. A produkció vége felé, komoly meglepetést okozva felbukkanó néhány rövidebb akció is tocsog a sablonosságban. Egyetlenegy eredetien szép képsor található a filmben, mikor hősünk megjavítja a fára szerelt zeneberendezést, majd az eredményt a neki ideiglenes otthont adó családdal közösen élvezik.

A helyzeten nem segít a mindig zseniális Willem Dafoe sem, pedig ezúttal is nagyon kitesz magáért. A nem túl részletesen kidolgozott karakterben úgy néz ki, meglátott valamit a színész, mert félelmetes hitelességgel kelti életre a pocsék figurát. Egy mellékszerepben feltűnik Sam Neill is, aki nagyon jól hozza a néhány neki szánt percet. Hogy ez a két tehetséges színész, főleg előbbi, miért vállalta el a The Hunterben való szereplést, rejtély a számomra, de ha már itt vannak, legalább emelik a színvonalat.

Ami viszont tényleg pozitívumszámba megy, az a lehengerlően csodaszép fényképezés, a varázslatos természeti képek, a jól átgondolt kamerabeállítások. Lenyűgöző látványban lehet részünk, ha eltudjuk terelni a figyelmünket a súlytalan cselekmény unalmassága okozta dühről. Említést érdemel még a szintén szép zene, ami főleg az utolsó tíz percben kap nagyobb hangsúlyt.

A The Hunter egy abszolút átlagalatti film, tízes skálán nem ér többet egy ötösnél. Őszintén szólva nem tudom ajánlani a megnézését, elszánt Dafoe rajongóknak talán.