Egyre jobban ássuk bele magunkat a huszonegyedik század agyi kapacitásunkat megszaporodott ingerekkel sorjázó, digitális tömegtermelésen alapuló világába. Hollywood egyre inkább kezdi elveszíteni álomgyári státuszát, rajongói kitérnek belé vetett hitükből, hiszen a bevételcentrikusság eredményeképpen sokkalta inkább a megfelelő marketing és a nézőcsalogató húzások válnak elsődleges fontossággal rendelkező elemekké a mainstream mozgóképgyártásban, a filmművészi szándék pedig eközben háttérbe szorul. Kezdjük elfelejteni a szerzői film szépségeit, az egyedi hangvétel, a különleges narratívák és sajátos karakterek fontosságát. Az utóbbi években maga Guy Ritchie is kevésbé eredeti történeteket mesél el, viszont ezekbe igyekszik belevinni saját hangját és stílusát, ezzel generálva érdekes hibrideket, létrehozva amolyan arany középutat. Karrierje hajnalán azonban még nemigen foglalkoztatták a mainstream film ügyes-bajos dolgai, inkább élt saját világának.

Ennek a zseniális, prosztóságában is intelligens és feledhetetlen világnak.

Eddy (Nick Moran) soha nem volt nagy zsugás, viszont egy ideje már tudja, hogy kiválóan képes olvasni az emberek testbeszédi reakcióiból. Magától értetődő hát, hogy a maga kis négyfős, piti gengsztersejtjének szerez némi lóvét a pókerasztalnál. A gond az, hogy a felhalmozott tétek túloldalán a helyi szemétdombon kakaskodó Baltás Harry (P.H. Moriarty) foglal helyet. A játszma végére Eddy félmillióval tartozik a gengsztervezérnek. Egy hét múlva fizetni kell, különben vér fog folyni. A szerencse rámosolyog főhőseinkre, hiszen fülükbe jut a hír, miszerint egy csapat helyi marihuánakertész a királynő nem kevés arcmását halmozta fel, vagyis van egy csomó pénzük. Mivel a rablást már egy másik csoport eltervezte, Eddyék a tettesek megkopasztását tűzik ki céljukként. Eközben Harry első embere, Baptista Barry (Lenny McLean) megbíz kettő tökkelütött tolvajt egy egyszerűnek tűnő melóval. Meg kell szerezniük Harrynek kettő értékes antik puskát. A fogaskerekek beindulnak, mindenki megkezdi saját műveletét, hogy ezáltal alapos szar kavarodjon a brit főváros legmocskosabb szegletében.

Guy Ritchie mesterműve Londonban játszódik. Na de nem ám abban a Londonban, amit megismertél az útikönyvekből és az ismeretterjesztő, turistacsalogató filmekből. A Ravasz és az Agy, meg a puskacsövek kálváriája az eső áztatta főváros azon szegletébe kalauzolja el a nézőt, amelyet nem rondítanak el történelmi jelentőségű épületek, műemlékek vagy fotózkodó külföldiek. Nem, ide nem merészkednek az idegenek, hiszen ezen a romos, rothadt, csak festék által összetartott házak kontextusában terpeszkedő roncstelepen a piszok és a bűn az úr. Értéktelen emberek őrzik értéktelen kis területüket a különleges mikrokozmoszban, ami a valódi, nagy maffiavilágok olcsó utánzatának is csak anti-ideális, hazug másolata. Magukról sokat képzelő kakasok viaskodnak azért, hogy feljebb mászhassanak a szemétdombon, miközben betépett csirkék fetrengenek látszólag funkciótlanul, de meglepetés okozására persze mindig készen állva, és az egész tetejébe még füves, vagy éppen agresszív disznók is próbálják megtalálni helyüket ebben a különlegesen igénytelen farmer által gondozott ólban, ahol még talán a trágya is büdösebb és gusztustalanabb, mint máshol.

Guy Ritchie filmje elsősorban azért zseniális, amiért a rokonfilmjének tekinthető, Quentin Tarantino által prezentált Ponyvaregény-t is imádjuk. A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső egy velejéig romlott, bűnös világot mutat be. Hősei és gonosztevői nem jobbak egymásnál, mindannyian rothadt lelkek, akik már réges-régen befizettek a kárhozatra. A film cselekménye rablásból, drogozásból és gyilkosságból tevődik össze. Mindabból, amiről a kemény krimik és thrillerek is gyakorta szólnak, hátborzongató valóság-, valamint kórképet prezentálva a takarója alól óvatosan leselkedő néző számára. De ez a produkció, ahogy a Ponyvaregény is, képes ezt az egészet szemtelen és laza humorral kezelni. Nem, nem igazán mondhatjuk azt, hogy paródiáról van szó, nem a gengszterfilm görbe tükrét látjuk. Ritchie egyszerűen csak belehelyezkedik az angol alvilág fillért sem érő csökevényének mindennapjaiba, hogy a szarházi rohadékok életét saját szemszögükből mutassa be, élen a meglehetősen lazán értelmezett betyárbecsülettel és a saját farkába harapó maffiarendszerrel.

Mert Harry hiába ijesztő fickó, nincs túl sok tekintélye, még ha képes is némi félelmet kelteni. Megfelelő vezér hiányában pedig összeomlik az alvilági szisztéma, és hogy erre vonatkozólag alátámasztást nyerjünk, elég csak figyelmesen végig követni a film cselekményét. A zseniális forgatókönyv tankönyvbeillő módon vezényli a történet szálait, amelyek jól felépített rendszerben válnak az egyre komplexebb egész részeivé. Mindeközben persze bonyolódik az összkép, a szereplők lépten-nyomon keresztbe tesznek egymásnak, egy bizonyos ponton túl pedig már saját maguknak is, hogy ezáltal végül a puszta-rohadék mázli határozza csak meg, hogy ki él és ki hal, mire eljutunk a történet végére.

Mert karaktereinket egyvalami tartja össze, egyetlen jelenség, személyiségvonás köti őket egymáshoz, és rangsorolja alakjaikat végül ugyanabba a kategóriába. Valami, ami nem csak a bűnözők között van jelen, hanem a létező összes embercsoportban. Ez pedig nem más, mint az egyszerű, közegyéni esendőség, úgy is fogalmazhatunk, hogy az emberi ostobaság, ami végső soron legfőbb komponistája pokolba tartó világunk társadalmi rendszereinek. Ebben a történetben ugyanis mindenki szerencsétlen, de hogy ezt ne érezzék, hőseink inkább egymásra mutogatnak, sűrű káromkodások közepette. Itt kel megjegyezni, hogy Guy Ritchie lélegzetelállítóan hiteles és hatásos szövegkönyvet generált alkotásához. Flashback-epizódjai és narrációja mellett zseniális dialógusai azok, amelyek teljes képet festenek a szereplőkről. A párbeszédek pedig kivétel nélkül felejthetetlenek, szórakoztatóak, viccesek és tartalmasak is. Még némi politikai, illetőleg gazdasági kitekintést is megengednek maguknak, miközben idézni való sorokat prezentálnak elszántan és szüntelen.

Guy Ritchie nem csak a történetet alkotta meg kiválóan, hiszen rendezői székében sem lustálkodott. Szerzőisége a mű képi megvalósítása által válik teljessé. A produkció rendkívül különleges, félreismerhetetlenül egyedi vizuális világgal rendelkezik. A direktor színhasználata előnyben részesíti a piszkossárgát, valamint a halványszürkét, néha pedig a szépia áthallását is elég komolyan behozza a képbe, ezzel érzékeltetve, hogy a filmjében prezentált mikrokozmosz egyedi és érinthetetlen. Saját határain belül, saját törvényei által működik.

Persze nem feltétlenül működik jól, sőt, minden látható mechanizmus káoszba fullad, hiszen a magukat okosnak vélő piti gengszterek vérfürdőbe szaladnak, vagy egyszerűn csak hoppon maradnak. Ritchie tudja, hogy azt a néhány akciójelenetet, amit beszúrt a forgatókönyvbe, hatásosan kell prezentálni, így nem átall rendkívül kreatív és komikus helyzeteket teremteni, amelyeket mesterien alkalmazott slow motion segítségével varázsol lélegzetelállítóvá. Mindemellett kamerabeállításai is érdekesek. Közel sem nevezhetők természetesnek, inkább ábrázolják úgy az operatőri narrátort, mint valami drogos utcagyereket, aki a maga ködös, elborult tekintetén keresztül értelmezi a világot. Mindezzel Ritchie képes a nézőt is az átlagosnál mélyebbre rántani alkotásába.

Mindeközben Guy Ritchie olyan színészeket parádéztat és értelmez helyesen, akik a későbbiekben elvesztek a B-film és a tucattehetség birodalmában, évről évre ugyanazt a karaktert hozva különböző nevek alatt, így jól eshet a nosztalgiázni vágyó nézőnek Jason Statham vagy éppenséggel Vinnie Jones kifejezetten karakteres produktumainak megtekintése.

Összességében elmondható, hogy A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső olyan pofátlan lazasággal és mégis intelligens kreativitással ábrázolja a gengsztervilágot, amely stílushoz és minőséghez tényleg egyedül csak Tarantino alkotásai hasonlíthatók. Valóban korszakformáló klasszikus, felejthetetlen mestermű. 10/10. 

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!