Az idei Cinefesten láthatta a magyar közönség ezt a nagyszerű fekete komédiát, ami egyszerűen csak Daniel Radcliffe fingó hullás filmjeként híresült el. Ez persze teljesen természetes, hiszen a Swiss Army Man története egy hulla köré szerveződik. Egy hulla köré, aki nagyokat ereget, közben pedig az élet szerves részeit képező dolgokról elmélkedik.

Ha volt is az elmúlt húsz évben ennél eredetibb mozgókép, akárhogy erőltetem az agyamat, nem ugrik be, hogy mi lehetett az.

Hank (Paul Dano) egyedül van egy lakatlan szigeten. Segítség nem érkezik, a magány és a reménytelenség pedig egyre nagyobb súllyal vannak jelen. A kötél már a férfi nyakában, és éppen azt a bizonyos utolsó mozdulatot igyekszik megtenni, amikor meglátja a partra sodródott vízi hullát (Daniel Radcliffe). A friss tetem még magán hordozza az emberi vonásokat, testi reakciói pedig működnek, ami egészen konkrétan szaftos bélgázok szabad eregetését takarja. Hank a test felhasználásával megmenekül a szigetről, majd egy ismeretlen erdőrengetegben találja magát. A hazafelé tartó úton a túlélés a tét, miközben Hank és a hulla, aki csakhamar megszólal, és elárulja, hogy a neve Manny, szoros barátságot kötnek egymással. Egy olyan kapcsolatot, amit még a halál sem választhat el. 

Ha már fingani sem merünk egymás előtt, vajon még mennyi minden más lehet, amit titokban tartunk? A készítők ezt a problémát teszik meg a produkció alapgondolataként, majd másfél órában parodizálják, és egy füst alatt elemzik is az emberi létezés dimenzióit. A Swiss Army Man attól lesz különleges, hogy egyértelmű célként tűzi ki maga elé a tabudöntögetést. Ez a film azokról a dolgokról gondolkodik, amelyekről az emberek nemigen szoktak egymással beszélgetni, magukban viszont annál többet foglalkoznak velük. Hank és az új életére ébredt Manny maszturbációról, kakálásról és fingásról folytatnak mélyreható, filozofikus jellegű beszélgetéseket, miközben Hank jellemének gátlásai, múltbéli negatív élményei és félelmei kerülnek felszínre. Összességében nézve ez a mű az emberi kapcsolatokról beszél. Egy éhhalál szélére sodródott, magányos férfi és a vélhetően elméje által személyiséggel felruházott hulla által közösen megteremtett szituációkban teljesen új, és meghökkentő módon nagyon őszinte tálalásban mutatkozik meg a barátság, a szerelem, és az ezeken túlmutató, szilárd és tartós szeretet.

Mintha a halál feloldozást adna a titkolózás alól. Manny, mint egy teljesen új lény, egy frissen üzembe helyezett robot, vagy akár egy újszülött, a világgal ismerkedik, Hank segítségével megszerzi új létezése első tapasztalatait. Ebben a folyamatban viszont nincsenek meg a hétköznapi embert visszafogó korlátok, és a jet-skiként használt bélgázos hulla legalább annyira vicces, mint Manny útmutató erekciója. Hiszen végső soron ez egy vígjáték, ráadásul a fergeteges fajtából. Manny és Hank párbeszédei erősek és naturálisak, sallangok helyett elsődleges gondolatokkal és asszociációkkal, őszinteséggel töltve. Dan Kwan és Daniel Scheinert rendezők jelenetkoreográfiái pedig csak fokozzák a hatást. A dinamikus és szórakoztató akciók az emberi gondolkodást kisarkított paródiában bemutató szövegkönyvvel kiegészítve maradandó vígjátékélménnyé teszik a művet.

A jól megírt karakterek, hétköznapi problémák és vicces szituációk masszív egésszé állnak össze. Egy olyan filmmé, ami nem másról szól, mint az élet és a halál körforgásáról, arról az állandó kettősségről, ami meghatározza fajunk és világunk létezését, a születés és a pusztulás megkerülhetetlenségéről, ezzel együtt pedig azokról a dolgokról, érzelmekről és kapcsolatokról, amelyek eme naturális párhuzamon mégis túlmutatnak. Mert az új életre kelő Manny-ben nincsenek meg azok az emberi vonások, amelyek szociálisan alkalmassá tennék a mindennapokra, viszont az alapvető vágyak, félelmek és érzelmek ott munkálnak benne, még ha kifejezésükhöz Hank segítségét is kell kérnie. A Swiss Army Man tehát az emberi létezéssel járó alapvető és megkerülhetetlen igazságokat feszegeti, próbálja meghatározni és definiálni, majd igazolni őket. Kwan és Scheinert hihetetlenül szórakoztató fekete komédiája így mutat be a tabula rasa-nak.

Morbid vígjáték, filozofáló emberségdráma, ugyanakkor izgalmas túlélő kalandfilm is egyben. A Swis Army Man szerencsére nem veszik el saját eszmefuttatásainak rengetegében, hogy aztán unalmas beszélgetős szituációkban fárassza le a nézőt. Nem, a gondolatiság cselekményes forgatókönyvvel egészül ki. Hank és Manny a civilizációba visszafelé tartó utazása viszontagságos és érdekes. Hőseinknek különböző akadályokat kell legyőzniük, miközben hol az életükért küzdenek, hol valós helyzeteket modelleznek le az erdőben fellelhető eszközök segítségével. Mindeközben pazar hangulatot teremtenek a főszereplők által ütemben tartott és irányított, kiváló zenei aláfestések, amelyek a történet egy teljesen új dimenzióját nyitják meg a néző előtt.

Daniel Radcliffe érthető módon azon munkálkodik, hogy kitörjön Harry Potter skatulyájából, és eme cél elérésének érdekében ennél extrémebb szerepet nemigen tudott volna választani. Kezdetben csak a halotti testhelyzeteken és élettelen arckifejezéseken, valamint az izomgörcsökön van a fókusz, ám aztán Manny életre kel és megszólal, majd ismerkedni kezd Hank-kel és a világgal. Itt kezdődik a színész igazi feladata, hiszen egy olyan élőhalottat kell bemutatnia, amihez hasonlót még nemigen látott a filmvilág. A halott test korlátolt mozgáslehetőségeit egyéni, zárt szájas beszédstílussal keveri, miközben a film lényegét adó, egyszerre nyomasztó és vicces féléletet is hitelesen viszi bele karakterébe. Mellette azonban Paul Dano is kiválóan alakít. A magányba beleőrült, hétköznapi gátlásaitól még a halál küszöbén is szenvedő, viszont magát az elmúlást szépnek találó férfi bőrében rendkívül hiteles és szórakoztató produktumot prezentál.

A halált szinte már buddhista áthallással kezelő, szabadulással és boldogsággal párhuzamot vonni látszó zárójelenet egyértelművé teszi, hogy a Swiss Army Man valóban egyedülállóan különleges mű. Ilyet tényleg nem mindennap lát az ember, és valóban ez az az egyediség és eredetiség, amit manapság nagyon meg kell becsülni. Meg persze azt sem szabad elfelejteni, hogy ennyire szórakoztató mozgóképet idén még nemigen láthattunk. 10/10.