Akkor jöhetett meg legalább az a szemernyi bizalmunk a mai Hollywood remake-kultuszában, amikor J.J. Abrams visszahozta a Star Trek világát a mozikba. Már az első film is erőteljes volt, érdekes és látványos szórakozást nyújtott, ráadásul Abrams pazar ötlettel kötötte egybe történetét az eredeti univerzummal, majd megérkezett a második felvonás, ami Benedict Cumberbatch és a rendező vezetésével bemenetelt az év legjobbjai közé. Abrams végül érthető módon dobta a franchise-t az eggyel nagyobb liga, a Star Wars kedvéért, helyére pedig a Halálos iramban filmek Cézára, Justin Lin érkezett. Az első előzetestől mindenki összefosta magát, és már reflexből temette a produkciót, ám az összkép végül igencsak kellemes meglepetést szállít.

A U.S.S. Enterprise csillaghajó James Krik kapitány (Chris Pine) vezetésével ötéves küldetését teljesíti a mély űrben. Amikor elfognak egy bolygóközi hajótöröttet, nem sokat hezitálnak, a hátra maradt legénység segítségére sietnek. A vészjelzés azonban csapda, az ismeretlen bolygón pedig kiszámíthatatlan ellenség várja hőseinket. Krall (Idris Elba) célja, hogy az Enterprise rakományának egyik elemét eltulajdonítva a Föderáció ellen vonuljon. Kirk kapitány és csapata, a bolygó régi foglya, Jaylah (Sofia Boutella) segítségével szembeszállnak az egyelőre ismeretlen erővel rendelkező ellenféllel. 

Szerencsére nem következett be az, amitől mindannyian tartottunk. Justin Lin nem rendezett Halálos iramban filmet az űrbe, visszafogta magát, mérlegelt, és tudomásul vette, hogy milyen örökséget visz tovább. Persze nem csoda, hogy J.J. Abrams geekhatalmának zsenijét megközelíteni nem tudja, de ügyesen megérti a sztori hangulatát, jeleneteit pedig több, mint korrekt színvonalon koreografálja meg. Néha-néha azért becsúszik egypár tucatakciófilmes húzás, de ezekkel ki tudunk békülni. Főleg, hogy szerencsére többségben vannak a látványos, szépen átgondolt és kivitelezett, izgalmas képsorok. Jól átlátható, hosszan kitartott vágatlan akcióknak és változatosságnak örülhetünk, miközben hőseink közelednek a végső összecsapás felé. A finálé szintén nem rossz, bár azért nincs túlbonyolítva.

Ahogy amúgy maga a forgatókönyv sincsen túlgondolva, az alapvető panelek a helyükön vannak, a készítők pedig érthetően arra feküdtek rá, hogy ezeket minél jobban összerakják, nem akartak valami kimagaslóan egyedi dolgot produkálni. Ez nem is baj, mert habár a cselekmény nagyon sablonos, a filmvégi csavar pedig már félúton egyértelmű, összességében érződik a lelkesedés, és legfőképp az, hogy az alkotók annyit vállalnak, amennyit biztosan tudnak teljesíteni. Az új karakterek kifejezetten üde színfoltjai a sztorinak. Jaylah izgalmas figura, és a szereplők közül talán vele a legkönnyebb azonosulni. Krall motivációi lassacskán kitisztulnak, és összességében valóban az lehet a benyomásunk, hogy egészen jó főgonoszt kaptunk.

A jól bejáratott szereplőgárdán változtatni fölösleges, így természetesen minden korábbi pozitív szereplőt újfent köszönthetünk. Chris Pine továbbra is jól mozog a főszerepben, a prímet viszont természetesen Zachary Quinto viszi Spockként. Simon Pegg vicces, mint mindig, és Karl Urban is szórakoztató teljesítményt nyújt. A vége főcím után természetesen Leonard Nimoy és Anton Yelchin emlékének ajánlkoznak a készítők, utóbbi kegyetlenül korán, ráadásul nagyon bizarr módon hunyt el nemrégiben...

A Star Trek: Mindenen túl korrekt sci-fi. Látványos akciókkal és jó poénokkal megfűszerezve kellemes kikapcsolódást nyújt, nem hagyja szégyenben Abrams korábbi munkásságát. De azért mégiscsak ez a leggyengébb a háromból. 7/10.