A játékidő végén nagyot csattanó modern thrillerek hű kedvelőjeként már jóval korábban illett volna pótolnom Bill Paxton filmjét, hiszen az Isten haragja fordulatos, érdekes műfajbeli film hírében áll. Már évek óta újra és újra eszembe jut, de valahogy mostanáig nem jutottam el odáig, hogy helyet és időt szakítsak rá a menetrendben. Viszont ami késik, nem múlik, így végre leróttam ezt a tartozást, és egyáltalán nem is bántam meg, hogy így tettem.
Wesley Doyle FBI-ügynök (Powers Boothe) az éjszaka közepén kénytelen befáradni irodájába, ahol váratlanul megjelent egy férfi, aki saját elmondása szerint egy fontos folyamatban lévő ügy kapcsán tud információkkal szolgálni. Fenton Meiks (Matthew McConaughey) azt állítja, hogy tudja, ki az Isten kezének elnevezett sorozatgyilkos. Doyle figyelmét felkelti a rejtélyes látogató, és habár nehéz dűlőre jutnia a férfi épelméjűségét illetően, úgy dönt, meghallgatja a történetet. Az elbeszélés két kisfiúról, és isteni küldetésen lévő édesapjukról (Bill Paxton) szól.
Álmában megszólította Isten, jelenést látott, látomást tapasztalt, az angyalok szerint szent küldetése van, aminek eleget kell tennie, mert ő a kiválasztott. Nagyobb lények prófétáiról, elmebetegekről, vagy szimpla csalókról van szó? Erre nehéz fényt deríteni, de mivel az ember egyik legfontosabb és legerősebb ösztöne a halálfélelem, mindenáron hinni akar abban, hogy van valami odaát, és azért, hogy ehhez igazolást nyerjen, még a tündérmeseszerű, neurózishatású mendemondák is hitelesebbeknek tűnnek. Teafűben kirajzolódó Szűz Máriák, Vörös-tengert kettéválasztó zsidó férfi, vízen járó emberi jogi aktivista, a dzsihádban való dicső elhullás után a harcosra váró szüzek, és hasonló extrém, ám a vallás körítésében egészen racionális árnyalatot öltő legendák csavarnak ujjaik köré, és befolyásolnak sokszor egészen ijesztően nagy tömegeket. Az Isten haragja azért válik emlékezetessé és emelkedik ki a felejthető tucatthrillerek sorából, mert képes ezt a kérdéskört intelligensen, misztikus hatású felhanggal, egészen jól megírt szövegkönyv és karakterek útján bemutatni. A cselekményvezetés során Fenton története egészen hátborzongató eseményeket ad tudtunkra, és eközben folyamatosan ostromolja elménket, hiszen a fiúk apja annyira hihetően prezentálja angyali látomásait, mint ahogy a gyóntatófülkében ülő pap prezentálja, hogy Isten majd megbocsát, és a Mennyországban boldog leszel, ne fossál. A játékidő hossza jól van belőve erre a szűk száz percre, csupán helyenként zavar be némi vontatottság. A sztori végéhez érve az egész játékidő alatt bennünk formálódó kérdésekre kapunk választ, és habár a fináléban a forgatókönyv kissé belezavarodik önmagába, és a fordulatok is eléggé kiszámíthatóak, a tálalás nagyon jó, így nem igazán panaszkodhatunk.
Bill Paxton ritkán próbálkozik rendezéssel, és ez érződik az Isten haragján is. Eddigi kettő nagyjátékfilmje közül ez volt az első, és az összképről magas fokú profizmus helyett valóban inkább a lelkes kezdő kézjegye sugárzik. Ezzel tulajdonképpen nincs is baj, hiszen nem lehet minden film mestermű, ahogy nem lehet minden filmrendező Mester. Paxton azonban tényleg érezhető odaadással komponálja a jeleneteket, és habár megteremtett képi világa eléggé véletlenszerűnek, fantáziátlannak hat, azért időnkét összerak egy-egy szép, emlékezetes beállítást. Hangulatteremtésben sem olyan rossz az Isten haragja, hiszen a jelenkori szálon csipetnyi neo-noir beütés érződik, a múltban pedig könnyedebb horrorisztikus felhang hozza ránk a frászt. Igen, az Isten haragja néha képes kifejezetten ijesztő momentumokat is produkálni, köszönhetően az élelmesen használt vágásnak, és a jól eltalált hangeffekteknek.
Matthew McConaughey a tudatos karrierreform előtti, hasizomvillantgatós korszakában is be-bevállalt néha egy-egy komolyabb szerepet. Az Isten haragjában nyújtott teljesítménye nincs ott pályája legnagyobb produktumai között, de ettől még hiteles, erőteljes alakításról beszélhetünk. Bill Paxton érezhetően élvezi, hogy saját rendezése alatt működhet, ennek megfelelően szépen helytáll, bár nem sikerül kirobbanóvá válnia. Powers Boothe számára nem igazán adódik esély a kibontakozásra, ám kicsi szerepében azért mégiscsak megtalálja a helyét.
Az Isten haragja érdekes alapvetést bont ki izgalmas thrillerbe ágyazva, és habár nem támaszt maga felé túl nagy elvárásokat, és így igazán élvonalbeli alkotássá sem sikerül válnia, azért egyszer mindenképpen érdemes megnézni, mert egyáltalán nem rossz. 7,5/10.
