Elmondható, hogy Spongyabob és barátai, valamint az ő tengerbiológiát lépten-nyomon megcáfoló/figyelmen kívül hagyó kalandjaik mára már a popkultúra szerves részévé váltak, elsősorban természetesen a népszerű rajzfilmsorozatnak köszönhetően. Amikor találkoztam az új, Ki a vízből! alcímmel ellátott mozifilm előzetesével, őszintén szólva egészen meggyőzött, amit láttam. Persze, nyilvánvaló volt, hogy baromság lesz, ám ez nem feltétlenül egyenértékű a rosszal. Az IMDB-n való 8,1 pontos nyitását elnézve simán feltételeztem, hogy ez lehet 2015 Lego-kalandja. Aztán amikor néhány száz plusz szavazat után majdnem egy egész pontot zuhant az átlag, komolyan kételkedni kezdtem. A végeredmény valóban nagyon távol áll a Legótól, ám egyáltalán nem nevezhető rossznak.
Bár a nem rossz ezen film esetében kétségtelenül másképp értendő, mint általában.
A szórakozott kalóz, Burgerszakáll (Antonio Banderas) csapdák kereszttüzén vág keresztül, hogy megkaparintson egy bizonyos könyvet. Hajójára visszatérve elkezdi felolvasni a lapokat néhány éneklő-kakiló sirálynak. A történet Bikinifenék lakóiról szól. Spongyabob készíti az imádott Herkentyűburgert, amiért főnöke, Rák úr bezsebeli a súlyos összegeket. Az irigy Plankton szokásához híven próbálja megszerezni a legendás gyorskaja titkos receptjét, hogy a segítségével fellendítse saját büféjét. A nagy civakodás közepette azonban a recept a szó szoros értelmében köddé válik. Spongyabob nem tudja fejből, és mivel így Herkentyűburger nélkül maradnak a lakosok, Bikinifenéken eluralkodik az anarchia. Spongyabob kénytelen összefogni Planktonnal, hogy csapatmunkával visszaszerezzék a kincset érő receptet, és ezzel megmentsék saját világukat.
Nem biztos, hogy ez a film jót tesz az egészségnek. Mármint úgy értem ezt, hogy ilyen fokú, ennyire tömény marhaságot kapni az arcodba másfél órán át nemes egyszerűséggel megterhelő. A cselekmény semmiképpen nem nevezhető klisésnek, mert hidd el, elképzelni nem tudod, hogy milyen agyalágyult hülyeség fog befordulni a sarkon a következő jelenetben. Az így kialakuló, kétségtelenül bugyuta, ám mégis végtelenül kreatív káosz valahol azért lenyűgöző. Az biztos, hogy a készítőknek nem kellett a szomszédba menniük fantáziáért, ugyanakkor egy egészen kicsit, vagy mondjuk nagyon, visszafoghatták volna magukat, mert az összkép olyan hatást kelt, mintha minden egyes felröppenő ötletet azon nyomban beleírtak volna a forgatókönyvbe. A történet minden másodpercében figyelmen kívül hagy bárminemű rendszert, sirályi magasságokból kakil a logikára, és gyakorta olyan hatást kelt, mintha nem is egy összefüggő sztori folyna a vásznon, hanem csak eszelősen egymás mögé pakolt baromságok sorozata. De hangsúlyozom, hogy ebből az aspektusból nézve tulajdonképpen jó ez a film, hiszen a kreativitással egyáltalán nincs gond, egyszerűen csak az a helyzet, hogy egy bizonyos, szerintem nem túl magas korküszöb fölött ez az egész sok. Nagyon sok.
A rajzfilmsorozatról őrzött emlékeim alapján a Spongyabob-történetek mindig is egyfajta védjegyként funkcionáló, suttyó humorral rendelkeztek. Ez a filmben abszolút a színültig van fokozva. A gond az, hogy a készítők nagyon sokszor átesnek a ló másik oldalára. A poénok egyik fele olyannyira agyalágyult, hogy tényleg csak a nagyon kicsi gyerekek tudják élvezni, a másik, kisebbik felük (és nem érdekel, hogy ezzel most beszóltam a geometriának, végül is egy Spongyabob-filmről írok éppen) viszont még pont csak annyira suttyó, hogy az élvezhetőség tartományán belül sikerül maradnia az ide tartozó humorbombáknak. Az előző mondat első felében természetesen nem arra célzok, hogy a kisgyerekek suttyók vagy agyalágyultak lennének, egyszerűen csak arra gondolok, hogy az óvodás, szabad fantáziájú, közoktatás által gúzsba még nem kötött, kicsi elmék számára sok olyan dolog vicces, ami a "megfáradt öregemberek" nézőpontjából egyszerűen idegesítő. És habár ez egy gyerekfilm, azért gondolni kéne a törpéket a moziba elkísérő szülőkre, vagy idősebb testvérekre is. Mondjuk az sem teljesen igaz, hogy az alkotók nem gondolnak az idősebb korosztályra, hiszen az alapkonfliktus, az imádott fogyasztói termék megszűnése után kialakuló káosz kétségtelenül a kapitalista valóságra utal, ám ezt olyan bugyuta, és szörnyen eltúlzott módon teszi, aminek következtében gyakorlatilag teljesen komolyan vehetetlenné válik az összkép. Az mindenesetre biztos, hogy a fogyasztói társadalmat ennyire tökkelütött módon még soha ezelőtt nem kritizálta senki. Ilyen szempontból mérföldkővel van dolgunk.
A film marketingkampányának fő eleme a címbe is belefoglalt ötlet, miszerint hőseink kijönnek a földfelszínre, és 3D-animáció formájában, szuperhősökké manifesztálódva szállnak szembe Burgerszakállal. Na, ez azért egy kicsit csalás. Spongyabob és társai csupán a játékidő utolsó negyed órájában lépnek ki az óceánból, hogy a nagy fináléban tényleg kiakasszák a hülyeségmérőt azoknál is, akik eddig még bírták az agyhalált. Az animációval amúgy a világon semmi gond nincs. A 2D-s és a 3D-s animációs elemek egyaránt precíz, szép munkának minősíthető összetevői a produkciónak, a színvilág pedig a maga élénkségével egészen szemet gyönyörködtető.
Lehetne vitatkozni azon, hogy vajon ez-e Antonio Banderas pályafutásának a mélypontja, ám az mindenesetre elmondható, hogy a színész szemmel láthatólag egyszerű poénként fogta fel a dolgot. Vagy ha nem, akkor igazán jól alakít, mert számomra az jött le, hogy Banderas nagyon élvezi a Jack Sparrow-utánérzésben nem kicsit bővelkedő kalóz eljátszását. Amúgy más popkulturális utalások is megjelennek időnként a filmben, például megidéződik a Mad Max világa, vagy éppenséggel a Star Wars hangulata, továbbá van egy rövidebb időutazós blokk is a műben, ami a maga szándékos átgondolatlanságával engem a Family Guy hasonló témájú epizódjaira emlékeztetett.
Nem mondom azt, hogy felhőtlenül kellemes kikapcsolódás a Spongyabob: Ki a vízből!, ugyanakkor azt gondolom, hogy mindenképpen érdemes megnézni, mert ilyen fokú suttyósággal nem minden nap találkozik az ember. Igen, bugyutaság, azonban a maga módján, és szigorúan csak a maga módján(!), egyáltalán nem nevezhető rossznak. 6,5/10.
