Ismét felcsendült a nagyszerű főcímzene, belevágtam a Sherlock második szezonjába. Lássuk, vajon a készítőknek sikerült-e megütniük, vagy akár túlszárnyalniuk az első felvonás meglehetősen magas mércéjét!
A szellemes bevezetőben a modernizált történet egyik legfontosabb vonását parádéztatják az alkotók. John Watson blogja ugyanis vírusként terjed az angolok között, egyre többen keresik fel a furcsa párost különböző, kinyomozásra váró problémáikkal. Sherlock persze a legtöbbjüket elhajtja, mondván, hogy ügyeik unalmasak. Végül az ország vezetői adnak feladatot hőseinknek, amelyben központi szerepet játszik egy bizonyos Irene Adler, aki a szexiparban dolgozik, és olyan anyagok birtokában van, amelyek bizony sokak számára kompromittálóak lehetnek. A készítők ezúttal a korábbi epizódokétól eltérő narratívában mesélnek, nem a nyomozás tárgyát teszik meg fő mozgatórugóvá, hanem az ügyben szerepet játszó karaktereket. Irene Adler figurája erőteljesen rányomja pozitív hatású bélyegét az összképre. A kialakuló, meglehetősen komplex epizód egészen egyedi élményt tartogat a nézők számára. Minden apró részletnek jelentősége van, a forgatókönyv semmiről nem feledkezik meg. Rendkívül jó humorérzéke van ennek a résznek, sokat lehet nevetni a különböző helyzetkoreográfiákon. Sherlock képességeit őrületesen ügyes megoldásokkal érzékeltetik a készítők, tökéletesen sikerül bemutatniuk, hogy milyen gyorsan jár a főhős agya. Nem lehet ésszerű választ találni arra, miért nagyszerű érzés a nézőnek, hogy tiszta hülyének érzi magát Sherlock mellett, de akkor is ez a helyzet.
The Hounds of Baskerville
A humoros évadnyitó epizód után meglehetősen éles kanyart hajt végre a sorozat, a szezon második része ugyanis eléggé komor thrillerfelütéssel bír. Jót tesz a környezetváltozás, a készítők kiviszik a cselekményt London sürgés-forgásából, és a borús, vidéki Baskerville-be helyezik azt. A klasszikus stílusú nyomozósztori során Sherlock és Watson egy rejtélyes turistacsalogató rémség, a sátáni véreb, pontosan a mögötte rejtőző valóság után nyomoznak. Merthogy nyilvánvaló, a valóság minden bizonnyal nem fedi a démoni lény létezésének tényét. Egy idő után azonban egyre sötétebbé válnak a körülmények, és mégis úgy tűnik, hogy a sátán kutyája valóságos. Ez az epizód nem csak egyedi hangulati világa okán ragadja meg a nézőt, hanem azért is, mert ezúttal Sherlock személyiségének eddig ismeretlen vonásait ismerhetjük meg. Olyan tulajdonságokat és állapotokat, amelyek létezésével még ő maga sem volt tisztában. A főhős ugyanis fél és kételkedik. Ettől igazán emberközelivé válik, de persze továbbra is megmarad zseniális csodabogárnak. Még mindig másodpercek alatt mutat be komplett személyiség- és esettanulmányokat azáltal, hogy megfigyel minden apró részletet, és még mindig lehetetlen, hogy bármi is elkerülje a figyelmét. Sherlock Holmes előbb-utóbb rájön a titok nyitjára, ám addig is elszórakoztat bennünket a rejtélyektől gazdag, izgalmas történetvezetés, ami nagyszerű áramlással zakatoló fináléban csúcsosodik ki.
The Reichenbach Fall
Az első évad nyomdokait követve ezúttal is a zárórész a szezon legizmosabb darabja. A meglehetősen figyelemébresztő nyitójelenet után visszaugrunk az időben három hónapot. Sherlock hírnévre tesz szert, rendszeres médiajelenséggé válik. Moriarty visszatér, hogy eszelős tervét kidolgozva összecsapjon a főhőssel. A forgatókönyv fantasztikus, a pörgős sodrású cselekményvezetés során kibontakozó, nagyszabású játszma a játékidő minden percében tökéletesen leköti a néző figyelmét. A bírósági drámával kezdődő, majd gyerekrablással folytatódó történet végül képernyőt rengető összecsapásba torkollik. A félelmetes konfliktus dinamikus, részletgazdag kidolgozása ezúttal is intelligens, és átgondolt. Sherlocknak ezúttal egy minden korábbinál durvább ügyben kell helytállnia, Moriarty pedig a tökéletes ellenfél szerepében tündököl, miközben leheletnyi szünetet sem adó tempóban száguldunk a nagyszerűen feszült finálé felé. Az évadzáró jelenetek kiszámíthatóságuk ellenére is igazán hatásosak.
Benedict Cumberbatch továbbra is elsőosztályú hitelességgel és hatásossággal prezentálja a főhős karakterét. Martin Freeman messze elmarad tőle, de még mindig tartja alakítása korrekt színvonalát. A harmadik részben különösen emlékezetes a színész. A Moriartyt életre keltő Andrew Scott egészen hátborzongatóan jó, és az Irene Adler szerepében feltűnő Lara Pulver is szépen helytáll.
Nemcsak hogy megütni sikerült a mércét, de a túlszárnyalás is összejött. A második évad még jobban sikerült, mint az első. Abszolút tökéletes, maradéktalanul szórakoztató összkép. 10/10.
