"Nem, a város nem válogat. Mindenkit kinyír."
Van, hogy csak a távolból hallod, de előfordul az is, hogy közvetlenül melletted száguld el. Piros-kék fénybe borítja a teret, és szirénaszóval ostromolja a dobhártyáidat. Általában igyekszel nem odafigyelni rá, csinálni tovább a dolgodat, ám akár tagadod, akár nem, azért eljut a tudatodig a zaklató tény. A rohanó mentő azt jelenti, hogy valahol valaki bajban van, vérzik, haldoklik.
Vagy talán már meg is halt.
Frank (Nicolas Cage) szeretné végre lehunyni a szemét, hogy aludjon egy jót. Elege van a kísértetekből, akik már nappal is megtalálják, és elege van a rémálmokból, amik nem engedik, hogy kipihenje magát. Az éjszakai mentős műszakok során betegebbnél betegebb szituációkat, elveszett lelkeket, és undorító férgeket lát. Állandóan. Nincs pihenés. Amikor társával bevisznek egy gyakorlatilag halott, ám a gépek szerint még pulzussal rendelkező férfit a kórházba, Frank megismerkedik a páciens lányával (Patricia Arquette). Talán ő képes választ adni a férfi számára, talán megtudja mondani Franknek, hogy miként szakadjon ki ebből a sátáni körforgásból. Persze, az is elképzelhető, hogy hiába van az egész. Minden stressz, félelem, és fájdalom fölösleges. A lényeg tulajdonképpen nem több annál, minthogy Frank szarban van. Az egész város szarban van.
New York rákos. Visít fájdalmában, és mégis mindannyiunkat túl fog élni. A Joe Connelly regénye nyomán készült forgatókönyvben Paul Schrader szkriptíró olyan cselekményt teremt, ami nagyszerű ugyan, ám mégis kényelmetlen nézni. Kényelmetlen, mert A holtak útja oly közel hozza az átlagemberi nyomorúságot, hogy az szinte képessé válik arra, hogy bemásszon az agyadba, és neked halálosan komoly félelmed van, mert elhiszed, hogy ez a rohadék világkép, és ez a rengeteg nyomorúság gyökeret ver a testedben, és a lényedben. Frank kisember. Mentőorvos, aki igyekszik helytállni szakmájában. Elképesztően emberközeli figura. Minden fájdalmával, minden félelmével, és minden feszültségével együtt. És itt van a hangsúly. Frankben meglátod magadat, felnagyítva kerül közlésre a hétköznapi emberben dúló negatív érzelmek egész skálája. És minden a bűntudatra van kiélezve. A bűntudatra, az önsanyargatásra, a mély lelki tortúrára. Mindez hiteles, emberközeli tálalásmódban elevenedik meg a cselekményvezetés során, ami igazán összefüggő, kerek egészként folyó történet prezentálása helyett inkább kisebb, gyakorta azonos elemekkel operáló epizódokat épít egymásra.
"Mostanában nagyon szar, de máskor is az."
Martin Scorsese masszívan ott van minden egyes képkockában. A rendező pályafutása valószínűleg legszürreálisabb filmjét prezentálja A holtak útja képében. A nappal ritka vendég ebben a földi pokolban, a direktor csak a legszükségesebb esetekben engedi be a természetes fényt a történet színteréül szolgáló, kegyetlen betondzsungelbe. Scorsese hatékony meglátásokkal, olykor egészen apró összetevők alkalmazásával, máskor viszont nagyívű jelenetcsokrokkal mutatja be a beteg New York-ot, annak minden undorító, vagy éppenséggel csak szánni való lakóját. Mint a patkányok, menekülnek a tisztítótűz elől, miközben Scorsese, önkéntelenül, vagy talán szándékosan, visszautal korábbi mesterművére, a Taxisofőrre, hiszen az utcák itt is mocsoktól, szeméttől, és vértől bűzlenek. A mentő megállás nélkül szirénázik, ezzel biztosítva modern világunk aláfestő zenéjét, a piros és kék fények pedig rendszerint zaklatott árnyalatot kölcsönöznek a színtereknek. Miközben a társadalomkritika erősebbnél erősebb formákban nyilvánul meg, Scorsese kegyetlenül rángatja végig főhősét a megváltáskeresés pokoli útján, miközben az folyton könyörög azért, hogy kiszállhasson. De a főnök nem hajlandó kirúgni. A vesztes sorstól nem könnyű elszakadni, a bűntudat legyőzése lehetetlennek tűnik. A cselekmény hátterében Scorsese remekül megválasztott és pazarul kihasznált betétdalokat bőget, hogy ezzel alapozza meg azt a hangulatot, amit aztán a kiválóan megkomponált fekete humorral tesz teljessé.
Nicolas Cage eddigi utolsó igazán említésre méltó szerepeinek egyikéről van szó. A főszereplő egészen nagyszerű Frank bőrében, Cage olykor mély fájdalmat, kilátástalanságot, máskor pedig eszelős robbanékonyságot sugárzó arcjátékával remekül fokozza az összkép szürreális hatásfokát. Patricia Arquette szépen helytáll Cage mellett. A két főszereplőn kívül még Ving Rhames és John Goodman is tiszteletüket teszik, okozva néhány emlékezetes percet a számunkra.
A holtak útja nem könnyed, és nem is kellemes filmélmény, de nagyon fontos néznivaló. Mélyreható korkép egy, az egész világ nevében őrülten dühöngő várossal a középpontban, és hiteles jellemrajz egy hétköznapi kínoktól szenvedő, hétköznapi emberről. 9/10.
"Senki nem kérte, hogy szenvedj. Te akartad így."
