Az elveszett frigyláda fosztogatói olyan kalandort adott a filmvilágnak, aki csak úgy üvöltött a kultuszért és a halhatatlanságért, és ezeket természetesen gond nélkül meg is kapta. Nyilvánvalóan egyértelmű volt, hogy Indiana Jones-ról mesélni kell még, egy ilyen figurától több izgalmas kalandot akarnak látni a nézők. Steven Spielberg újra beleült a rendezői székbe, Harrison Ford pedig ismét felcsapta a jellegzetes kalapot, felöltötte a bőrdzsekit, és felkötötte az ostort, John Williams pedig ismételten kottafüzetet ragadott.

Nem volt más hátra, mint Dr. Jones-t odadobni a vérszomjas indiai szektások elé!

1935-ben járunk. Indiana Jones (Harrison Ford) Sanghajban igyekszik előnyös üzletet kötni a kínaiakkal, akik azonban mérget csempésznek a régészdoktor pezsgőjébe. Az ezt követően kirobbanó káosz és menekülés eredményeképpen Indy egy baromfikat szállító repülő fedélzetén köt ki az elkényeztetett énekesnő, Willie (Kate Capshaw), és a kínai kissrác, Picúr (Jonathan Ke Quan) társaságában. Ez nem is egy Indiana Jones-film lenne, ha a repülőgép nem zuhanna le előbb-utóbb, konkrétan India földjén. A közelben lakó falusiak Siva ajándékaként értelmezik az idegeneket, és megkérik őket, hogy szerezzék vissza a közeli palota új, és elmondásuk szerint gonosz lakói által elrabolt, mágikus erejű követ, ami a kis település védelmező ereklyéjeként funkcionált, és most, hogy eltűnt, romlás vár a falura. Az már csak hab a tortán, hogy a palotabeliek a faluban élő gyermekeket is magukkal vitték. Indy kezdetben nem hajlik a feladat elvégzésére, de amikor megszimatolja a vagyon és a dicsőség lehetőségének szagát, azon nyomban kötélnek áll.

Kétségtelen, hogy ez a történet közel sem olyan nagy volumenű, mint a frigyláda, ámde simán van annyira izgalmas. A földrajzi tájolás ezúttal más, a forgatókönyv gondoskodik róla, hogy kicsit se legyen önismétlés-érzete a filmnek. Most Indiában járunk, az őserdőben félhetünk a sötétségből előkúszó neszektől, majd a kezdetben vendégszerető templomi népség pokoli szertartásait követhetjük figyelemmel, miközben egy pillanatra sem szűnünk meg szurkolni Indiana Jones-nak, kedvenc kalandorunknak, aki rendkívül jól megírt társakat kapott maga mellé. Willie és Picúr egyaránt potenciálisan irritáló figurák, ám a szkript ügyeskedéseinek köszönhetően szimpatikussá válnak a néző számára. A történetvezetés gyakorlatilag egy pillanatra sem ül le, üresjáratról igazából egyáltalán nem beszélhetünk. A cselekmény pörög, dinamikusan áramlik, egyre mélyebbre visz Kali tisztelőinek sötét világába, hogy végül a nagyszerű, jó hosszú, de változatossága okán unalomba egyetlen pillanatra sem fulladó fináléban csúcsosodjon ki.

Spielberg erős sodrású jeleneteket prezentál, amelyekben kellő figyelmet fordít a komor alaphangú sztori hiteles elmesélésére, ugyanakkor a jóízű, tipikus Indiana-humort sem veti meg. A rendező emlékezetes momentumok egész sorát komponálja meg, elég ha csak a díszvacsorára, és annak ínyencségeire, a szívkitépésre, vagy a szertartás helyéig vezető "akadálypályára" gondolunk. A vizuális effektek a hitelesség keretein belül érvényesülnek, a nagyszerű jelmezek és díszletek pedig kiváló hangulatfokozó, színesítő hatással bírnak. John Williams zenéje ismételten elsőosztályú, a klasszikus főszólam mellett új témákat is hoz a mester, és mi természetesen minden egyes dallamának tiszta szívünkből örülünk.

Harrison Ford természetesen ezúttal is elsőosztályú, hiteles játékot produkál, egyszerűen lubickol a szerepben. Kate Capshaw tökéletes női partnere a főszereplőnek, és összességében nézve Jonathan Ke Quan gyerekszínészi produktuma is tűrhető.

Az Indiana Jones és a végzet temploma egy nagyszerű trilógia nagyszerű második része. Megunhatatlan. 9/10.