A filmet a 11. Jameson CineFest-en láttam.

Mindig is kedveltem Viggo Mortensent. Nem nagy sztár, valószínűleg többen ismerik az arcát, mint a nevét, de kétségtelenül óriási színész. Világszerte minden bizonnyal A gyűrűk ura Aragornjaként lett ismert és népszerű, de láthattuk kettő David Cronenberg-féle gengszterfilmben, az Erőszakos múltban, illetve az Eastern Promises-ben, valamint Az út című filmben is, amelyben nagyszerűen hozta a főszereplőt.

Mortensen ezúttal negatív karaktert kapott.

Chester (Viggo Mortensen) jómódú, ötven felé araszoló férfi, aki fiatal feleségével (Kirsten Dunst) Athénban üdül. Összeismerkednek a Görögországban élő amerikai idegenvezetővel, Rydallal (Oscar Isaac), akit meghívnak vacsorázni. Amikor egy magánnyomozó bekopogtat a pár szállodai szobájába, kiderül, hogy Chester illegális úton, csalással halmozta fel méretes vagyonát. Az összetűzésnek gyilkosság lesz az eredménye, ám miközben Chester próbálja eltüntetni a hullát, összefut Rydallal, aki így csakhamar, úgy, hogy gyakorlatilag tudomást sem szerez róla, a szélhámos bűntársává válik.

Hossein Amini eddig se adott sokat a filmvilágnak, és az író-rendező anti-sikersorozata ezúttal sem szakad meg. A forgatókönyv ugyanis pocsék. Kifejezetten vártam ezt a filmet, mert az előzetes, és az alapsztori érdekes alkotásként festették le a Kétarcú januárt, ám a végeredmény egy jó nagy, pofás csalódás. A bevezetés szörnyen túl van nyújtva, és a későbbiekben sem sikerül a gyenge közepesnél feljebb tornázni a színvonalat. A cselekményvezetés hótunalmas, a közel 100 perces játékidő szinte teljesen eseménytelenül szalad tova, miközben a néző nagyokat ásítozik, és azon gondolkodik a moziterem sötétjében, hogy vajon hány perc van még hátra a megváltó stáblistáig.

Azért azt el kell ismerni, hogy Amini rendezői fronton egy fokkal jobban teljesít, mint forgatókönyvírói minőségében. A Chester és Rydal között alakuló feszültség építését, fokozását többnyire sikerül jól eltalálnia a direktornak, és időnként, de tényleg csak nagyon ritkán még valami izgalomféleséget is sikerül belecsempésznie egyes jelenetekbe. Viszont mivel a játékidő nagy részében lapos az atmoszféra, és csak néha ugrik, akkor viszont nagyon magasra, az összkép eléggé töredezetté válik, és ez sajnos kifejezetten zavaró. Az író-rendező azért megtámogatja magát a görög világ egyedien szép tájaival, amelyek a pazar, élettel teli fényképezésnek köszönhetően gyakorolnak erőteljes hatást a nézőre. Meg kell még említeni a filmzenét, ami kifejezetten stílusosra sikeredett, bár önmagában hallgatva valószínűleg nem tudna magával ragadni.

Van azonban valami a Kétarcú januárban, ami teljes mértékben, maximálisan tökéletes. Ez a valami a színészi játék. Mindhárom fontos szereplő tökéletes alakítást produkál. A prímet természetesen ki más vinné, ha nem Viggo Mortensen, aki bizonyítja, hogy negatív szerepben is kiválóan képes helytállni. Kirsten Dunst szintén lenyűgözően hiteles, eddigi filmjei közül csak a Melankóliában jobb, mint itt. Oscar Isaac kapcsán én úgy éreztem, hogy egy kicsit elmarad kollégáitól, de ettől függetlenül ő is kellően minőségi produktumot prezentál.

Kiválóak a színészi játékok, a rendezés itt-ott megcsillan, de a vállalhatatlanul rossz szkript sajnos tönkreteszi a filmélményt. 5/10.