Még véletlenül sem akarom alábecsülni a gyászoló családtagok fájdalmát, hiszen egy szerettünk elvesztése a világon létező egyik legnagyobb lelki szenvedést hozza magával. De a veszteséget fel lehet dolgozni, az élet ütemét újra fel lehet venni. Idővel megtanulunk úgy emlékezni, hogy közben nem tölti ki életünk minden pillanatát a szomorúság. De mi van akkor, hogyha a szeretett családtag kómában fekszik egy kórházi ágyon, teljesen magatehetetlenül, lélegző hullaként, a majdani, lehetséges ébredés reményét táplálva?
Kevés dolog van, ami fájóbb a hiábavaló reménykedésnél.
Mia (Chloë Grace Moretz) visszahúzódó csellistalány, aki a sors vicces kedvének köszönhetően rockercsaládba született. Ám szülei (Mireille Enos, Joshua Leonard) nagyon büszkék rá, hiszen Miában komoly tehetség lakozik, amelynek kiaknázása esetén nagyszerű klasszikus zenei karriert futhat be. A lány élete szerelmére talál Adam (Jamie Blackley) személyében, aki nem mellesleg egy felfelé ívelő karriert ápoló punk rock banda frontembere. A hosszú boldogságot idővel beárnyékolja a tény, hogy a szerelmeseknek ötezer kilométernyire kell majd élniük egymástól, hogyha Mia felvételt nyer álmai zeneiskolájába. Ám minden átértékelődik, amikor a család autóbalesetet szenved, a főhősnő pedig kómába esik. Ezután kívülről látja saját, élettelennek ható testét, és mindent érzékel, ami a kórházban történik.
Amikor először láttam eme mű előzetesét, azt gondoltam, hogy ez akár egy jó film is lehet. Amikor másodszorra is belefutottam a trailerbe, már egyenesen akartam, hogy jó legyen. Nem jött össze. Nem arról van szó, hogy nézhetetlen mozgókép a Ha maradnék, sőt, rossznak se lehet nevezni. Egyszerűen csak erőtlen. Feledhető, súlytalan, lényegtelen. Pillanatok alatt fog elsikkadni a száguldó filmvilág forgatagában.
A baleset előtti és utáni események párhuzamosan való megmutatása kifejezetten rosszul sül el, ugyanis a váltakozó szálak rendszerint megtörik egymás drámai hatását. Ennek megfelelően nem is beszélhetünk komolyabb drámai hatásról. A két szerelmes párkapcsolatának bemutatása kedves love story, és tulajdonképpen egész jó nézni, de nyomot hagyni nem képes. A baleset után játszódó képsorokban időnként felfokozódik az atmoszféra. Ezalatt azon jeleneteket értem, amikor Mia értesül veszteségeiről. R.J. Cutler rendező eme képsorokban, a remek ütemben adagolt flashback-képeket felhasználva kifejezetten kiváló munkát végez. Kár, hogy gyakorlatilag az összes többi képsorban erősen takaréklángon ég a direktori energia.
Chloë Grace Moretz nem a szívem csücske. Igazság szerint kifejezetten utálom a csajt. Eme művel valamelyest javított a róla bennem élő képen, bár nem sokat. Ezúttal a fiatal színésznő nem irritáló, sőt kifejezetten aranyos. Persze, az aranyosság, és a kedves, szimpatikus kisugárzás még nem jelent jó színészi játékot. Chloë Grace Moretz ugyanis nem túl jó a főszerepben. A kórházban játszódó jelenetekben kifejezetten gyengén adja át a súlyos érzelmeket. Jó nézni, mert szép, és aranyos. De teljesítménye nem maradandó. Jamie Blackley már sokkal jobb. Ő sem váltja meg a világot, de legalább képes igazán hitelesen hozni a figurát. Mireille Enos-ról lassacskán tényleg elhiszem, hogy Sarah Linden után el van veszve. Mert Enos nem jó, játéka kifejezetten erőltetett (és akkor a szülők műrocker karakterrajzairól már ne is beszéljünk). Na, de aki viszi a prímet, az nem más, mint a férfi, aki a fontosabb szereplők közül a legkevesebb időt tölti a vásznon. Ő Stacy Keach, aki olyan monológot nyom le a film vége felé, ami már félúton a mű csúcspontjává avanzsál. A színész ugyanis vérfagyasztóan hiteles, érzelmileg könnyfakasztóan erőteljes produktumot prezentál.
A színvonalas betétdalok javítanak egy keveset az összképen, de egészében nézve a Ha maradnék nem más, mint egy elképesztően nagy kihagyott ziccer. 5,5/10.
