Veena Sud sorozata 2011-ben indult útjára The Killing címmel. Egy dán mű remakejéről van szó, mely most elérkezett meglepően rövid pályafutásának végére. A The Killing legfontosabb különlegessége az, hogy egy adott gyilkossági nyomozás köré nem epizódokat, hanem évadokat épít. Az első két szezon, a széria egyértelmű aranykora A Rosie Larsen-ügy felderítéséről szólt. A harmadik évad a főhősnő múltjának egyik darabját rángatta elő, hogy abból kicsíráztassa a remek cselekményvezetést, ami végül sokkoló végkifejletben csúcsosodott ki. Meglepő módon a The Killing negyedik, és egyben a sorozatot záró szezonja nem kapta meg a lehetőséget a tévéképernyőkön való megjelenésre, így a rajongók végül a Netflix online maratonjának keretein belül izgulhatták végig az utolsó epizódokat. A negyedik szezon mindössze hat epizódból áll, viszont ezek hosszabbak a korábbiaknál, ugyanis egyenként szűk egy órán át tartanak. Hogy milyen lett a záróévad? Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, könnyen dűlőre jutnék azügyben, hogy mit is mondjak. Mert az a szó, az a jelző jár a fejemben, mióta csak befejeztem a hatodik epizódot.
Kegyetlen.
A Stansbury család tagjait lemészárolták. Brutális kegyetlenséggel, saját otthonukban végeztek velük. Az egyetlen túlélő, és egyben az első számú gyanúsított a fiúgyerek, Kyle (Tyler Ross). Linden (Mireille Enos) és Holder (Joel Kinnaman) nyomozóknak ezt az ügyet kell felderíteniük, miközben az előző évadban elkövetett tetteik súlya nyomja a vállukat, ráadásul egyik kollégájuk, Reddick (Gregg Henry) is szaglászni kezd utánuk. Miközben kezdetét veszi a nyomozás, és szakad a legyőzhetetlen Seattle-i eső, Kyle Stansbury visszatér a Margaret Rayne ezredes (Joan Allen) vezetése alatt működő St. George katonai iskolába, ahol kadéttársai, élen a tenyérbemászó Lincolnnal (Sterling Beaumon) nem tárt karokkal, hanem fülig érő szájjal, és nem kevés aljassággal várják.
A Seattle-i környezet megkoreografálása még mindig ugyanolyan kiválóan működik, mint az első két évad esetében. A színek szürkék, a Nap ezen a helyen valószínűleg soha nem fog kisütni. Az eső esik, a levegő hideg, és úgy általában az egész olyan hatást kelt, mintha maga lenne a földi pokol. A The Killing-ben Seattle a halottak városa. A szomorúság, a kudarc, a veszteség birodalma. Kétségbeejtő, hogy mennyire tökéletes létjogosultsága van egy ilyen helynek az elromlott világ színfalai között. A depressziósan szürke világot természetesen ezúttal is Frans Bak elgondolkodtatóan melankolikus zenéje támogatja, így már semmilyen akadály nem áll a nyomasztó alaphangulat beteljesülésének útjába.
A Stansbury-gyilkosság felderítése egy minden korábbinál kegyetlenebb szálat hoz létre. A krimitörténet ezúttal is pazar. Számos részletével azonnal magával ragad, a felvonultatott, potenciális tettesek bemutatásával pedig gondolkodásra késztet. A végkifejletre rámondhatjuk, hogy első blikkre csalódást okoz, mert igazából eléggé kiszámítható mederbe terelik az alkotók a cselekményt, ám ha jobban megnézzük az eseményeket, és azok szereplőit, láthatjuk, hogy itt többről van szó. A végeredmény tulajdonképpen nem is a tettes kiléte, hanem a helyzetkép összetettsége miatt üt nagyon nagyot. Mert csontig hatoló, hátborzongató gonoszság parádézik a fináléban, és a tehetetlen düh találja meg a megoldást ahhoz, hogy többé ne legyen tehetetlen. A bomba felrobban, a romok pedig örökre megmaradnak. Az egész világ súlyos betegsége fejeződik ki a családgyilkosság megoldásában, aminek bemutatása, és tartalma szabályosan a frászt hozza a nézőre. Mert nincsen káosz. Mert minden, ami történik, tökéletes rendszerben, mögöttes logikával zajlik le. És ez annyira ijesztő, hogy az már jóformán túlzás. A kiegészülő kép brutalitása, és könnyfakasztó, beteg, félelmetes, de tényleges ésszerűsége annyira mélyrehatóan belezi ki a befogadó lelki világát, hogy az már nemes egyszerűséggel kegyetlenség. A készítők megkínoznak, és olyan igazságot mondanak ki, amit nem akarsz hallani. Mert a végső csattanó tulajdonképpen a válasz a szüleihez és nővéréhez hasonlóan kivégzett kislány kérdésére: "Elment már a szörnyeteg?"
A kadétok közé nem igazán illő Kyle figurája csodaszép részletességgel elevenedik meg ebben a hat epizódban. A forgatókönyv részről részre egyre mélyebben ássa bele magát a fiú érzelmi világába, és ehhez a gyásztól és sötétségtől terhes utazáshoz a katonai iskola ridegségét, kifacsart szigorúságát teszi meg környezetnek, amivel teljessé válik a nyomasztó összkép. Család, és barátok nélkül Kyle egyedül Rayne ezredesre számíthat, akit a szkript sokáig távolságtartóan kezel, de aztán az évad második felében a katonanő karaktere is boncasztalra kerül. Lincoln figurája az eredendő gonoszság, és a felnőttek által elrontott fiatal generáció üzenetét egyaránt magában hordozza, és a tenyérbemászó pofa, valamint az irritáló vigyor mögött egy egész korosztály betegsége érzékelteti jelenlétét.
A párhuzamos szál Linden és Holder kálváriáját meséli el. Az előző szezon végén valami elpattant a nyomozónőben, és átlépte a határt. Így a negyedik évad a korábbiakból nem ismert, zaklatott mellékízzel rendelkezik, hiszen a főhősök amellett, hogy nyomoznak, menekülnek is. A tökéletesen kétségbeesett érzelmi töltet hol Lindenen, hol pedig Holderen uralkodik el jobban, így a főszereplőknek most minden korábbinál jobban szükségük van egymásra. Reddick vizsgálódásának alakulása által a feszültség epizódról epizódra fokozódik, és a happy end lehetősége valahol a harmadik rész vége tájékán kapja meg a kegyelemdöfést.
A sminkeletlen Mireille Enos továbbra is kegyetlen jól mozog a női főszerepben. A színésznő tökéletesen érzékelteti a Lindenre nehezedő súlyt, a lassú kétségbeesést, és a hullámokban előtörő rettegést. Ráadásul a főhősnő gyerekkori múltja is feltűnik a színen, amitől a karakter még egy fokkal összetettebbé válik, de ez a szintlépés nem fog ki Enoson, a főszereplőnő a hat epizód minden rá jutó percében parádézik. Joel Kinnaman hasonlóan kiváló az öngyűlölettől szenvedő, démonaival viaskodó, de magát megrögzötten lazának mutató Holder szerepében. Joan Allen valószínűleg élete alakítását prezentálja az ezredes asszony szerepében, és a Kyle-t életre keltő Tyler Ross is kifejezetten szépen hozza karaktere romokban heverő érzelmi világát. Gregg Henryt sem kell félteni, hiszen a színész megintcsak remekül prezentálja Reddick figuráját.
A szálak végső kifutása által teremtett, pusztítóan nyomasztó atmoszféra tonnás súlyként nehezedik a néző lelkére. Tehát igenis szükség van arra az utolsó jelenetsorra. Arra a kb. 8 perces etapra. Nem egyenlítődik ki a szomorúság és a boldogság mérlege, ilyet még viccből se gondoljunk, de legalább valami apró fény megcsillan az alagút végén, és a Nap sugarai mintha itt-ott néhány pillanatra átszakítanák Seattle betonszürke egét. És szerencsére a készítők nem esnek túlzásba. Majdnem sikerül nekik, de hál' Istennek sikerül visszafogniuk magukat. Érzésem szerint, hogyha a zárójelenet akárcsak néhány másodperccel is tovább tart, az alkotók nemcsak az évad, hanem az egész sorozat hangulatát köpik szemközt.
A The Killing negyedik évada hozta az elvárt színvonalat. Seattle még mindig depressziós, a borzalmas valóság pedig továbbra is a szövevényes krimi tálalásában elevenedik meg. 9/10.
