Az irodalom maga az emberiség. Ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, de ha belegondolunk a ténybe, hogy az őskorból való kilépést nem kis részben az írás megjelenése tette lehetővé, valószínűleg máris újra képesek vagyunk átérezni a könyvek jelentőségét. Az évezredek óta halmozódó írásos anyagokban rejlik tudásunk, bölcsességünk, és széles látókörűségünk. A könyvek lehetőségeket, különböző utakat biztosítanak. Világszemléleteket, filozófiákat, tudományokat, történeteket. Káoszt, fejlődést, fájdalmat, boldogságot, békét, és háborút hordoznak a lapok. A kötetek emberségünk minden fontos elemét tartalmazzák. Civilizációnk alapját képezik, magát, a teljes értékű életet jelentik.

Égesd el a könyveket, és máris megkapod a zombik társadalmát.

Méghogy a tűzőrök egykor tüzet oltottak, és nem könyveket égettek! Ilyen badarságot! Hiszen a házak mindig is száz százalékosan tűzbiztosak voltak. Ezt a tűzőrként dolgozó Montag (Oskar Werner) is jól tudja, ahogy azt is, hogy a könyvek gonoszak és veszélyesek, így el kell őket pusztítani, a tiltó szabály ellenére is olvasó, köteteket rejtegető személyeket pedig le kell tartóztatni. Ám a férfi élete és gondolkodásmódja rohamos változásnak indul, miután szomszédja bogarat ültet a fülébe. Montag hazacsempész egy Dickens-kötetet, amit elolvasván kapiskálni kezdi, hogy miben is rejlik az olvasás, az irodalom lényege, és varázsa.

A Ray Bradbury regénye alapján készült forgatókönyv olyan antiutópiát fest le, ami elsőre nem is tűnik annyira ijesztőnek, azonban a játékidőben előrébb gázolva kénytelenek vagyunk rájönni, hogy egy elképesztően elkeserítő kisugárzással rendelkező világot látunk megelevenedni. A könyvek olvasásának betiltása gondolkodni képtelen, világszemlélet nélkül létező emberi lényeket eredményez. Láthatjuk, hogy egyetlen ilyen intézkedés képes romba dönteni az emberiség nagyságát. Miközben a tűzőrök házról házra járnak, és felperzselik az értékes írásokat, az agyongyógyszerezett, leginkább beszélő élőhalottakként, teljesen fölöslegesen élő és lélegző szerencsétlenek a négy fal között ülve nézik az óriásképernyőket, amelyek segítségével a televízió tömegmédiája úgy veszi körül őket, mint egy nagy, boldog, és békés család. A 451° Fahrenheit a valaha megálmodott egyik legkreatívabb disztópiát prezentálja. Egy antiutópiát, ahol a médiának, és a munkahelyi feletteseknek álcázott hatalomnak mindig igaza van, és ahol a személyiség nélkül, értelmetlenül élő emberek szentül hiszik, hogy boldogok, hiszen a boldogtalanságot okozó könyveket a dolgos tűzőrök mind egy szálig elégetik. Eme mű egy olyan világot mutat be, ahol a kiüresedés a napi betevő, az érzelemmentesség pedig a belélegzett levegő.

A cselekményvezetés nem rossz, bár lehetne kissé pörgősebb. A szkript kiegyensúlyozott adagolással, érdekfeszítően mutatja be Montag karakterfejlődését. A főhős gondolkodásmódjának megváltozása részletgazdag ábrázolásmódban elevenedik meg, amitől a történetvezetés magával ragadóvá válik. A fináléban prezentált, ámokfutásba torkolló lázadás rendkívül hangulatosra sikeredett, a főhős útja maximálisan kiteljesedik benne. Illetve, majdnem maximálisan, hiszen ezt követően még hátravan a zárás, amely kissé hiteltelen, ám mégis hatásos módon teszi egyértelművé, hogy a bölcsesség, és az irodalmi érték továbbadása az emberiség egyik fő kötelessége. Néha ugyan leülepedik a sztori, de az ilyen esetek tényleg rendkívül ritkán fordulnak elő, így nem rongálják komolyabban a filmélményt.

A szolid módon futurisztikus díszlet-, és jelmezvilágot eléggé gyerekesnek találtam a mű nézése közben. Úgy gondolom, hatásosabb lett volna a sötétebb tónus használata, a színkavalkád ötletének elvetése. Emlékezzünk csak az 1984 John Hurttel készült filmváltozatára, amelyben az alkotók gyakorlatilag csak a fekete és a szürke színek árnyalataival zsonglőrködtek, és így egy masszívan depresszív világot teremtettek. Na, valami ilyesmi kellett volna a 451° Fahrenheitbe is.     

François Truffaut rendezői munkája kifejezetten jó, különösen az a habitus, amellyel a művész a tűz jelenségéhez viszonyul. A direktor ugyanis elképesztően ügyesen ruházza fel a lángokat egyfajta gonosz, természetfeletti kisugárzással. Sokszor nem is lehet egyértelműen megfogni a rendező ilyetén értelemben vett zsenialitását, amelynek legáttörőbb kicsúcsosodása az a jelenet, amelyben a könyvtárat működtető öregasszony felgyújtja magát a köteteivel együtt. És itt például a tűz kettőssége is képbe jön, hiszen az asszony ebben a képsorban lázadásának ad hangot a gyufa segítségével, de ott vannak még a könyvemberek is, akik inkább  saját kezűleg  égetik el a könyveiket, miután elvégezték a szükséges gyakorlatot, mintsem hogy a tűzőrök martalékává hagyják válni őket. Meglehet még említeni az operatőri munkát is, amelynek keretein belül a kamera egyenletesen, türelmesen, és hosszan követi a szereplőket, vagyis a direktor nem tapad rá a vágóollóra, és ez kifejezetten erőteljes pozitívum, mert a filmélményt folyamatosabbá teszi. És persze ott van a remek zene is, ami néha egy romlott világ túlhajszolt dallamaival, máskor pedig az Örömódára emlékeztető, de annál jóval melankolikusabb témával operál.

Oskar Werner alakítását nem nevezném kiemelkedőnek. A színész korrektül végigpedálozza a játékidőt, de nem nyújt semmi extrát. Nem úgy Julie Christie, aki kettő karaktert is életre kelt a filmben. Ráadásul kettő, egymással szöges ellentétben álló figurát formál meg, és mivel gyakorlatilag egy pillanatra sem jut eszünkbe, hogy a két szerepben ugyanazt a hölgyet látjuk, el lehet mondani, hogy Christie lenyűgöző munkát végez. Az érzéketlen, lélegző próbababaként, lélektelen zombiként létező Lindát ugyanolyan hitelesen kelti életre a színésznő, mint a lelkes, érzelemgazdag személyiséggel rendelkező Clarisset.

A 451° Fahrenheit nagyszerű filmélményt szolgáltat, az antiutópiák iránt érdeklődők számára igazi csemege! Kreatív, tartalmas, és érdekfeszítő. 8,5/10.