Kérte: Habbobitas
Mindenkivel előszokott fordulni, hogy egy gyorsan áramló beszélgetés résztvevőjeként kínos, vagy mondjuk úgy, hogy nehéz kérdésekre kell megfelelnie, mert ha esetleg nem tud válaszolni, csak tátog nagyokat, és vörösödik, sokat veszít a hiteléből a beszélgetőtársak szemében. A kérdések egyik fajtája, a Tegyük fel... kategóriába esik, amikor egy képzelt szituációban kell az illetőnek két rossz dolog közül választania. Meg kell határoznia, hogy szerinte a két felvetett lehetőség közül melyik a kevésbé rosszabb. Például tegyük fel, hogy eldöntheted, hogy kegyetlen, gazdag, teljhatalmú zsarnokként, vagy megcsonkított, megkeseredett, a normális élet lehetőségétől megfosztott, de tiszta lelkiismerettel rendelkező rabszolgaként támadsz fel, miután meghaltál. Melyiket választanád? De tényleg. Melyiket? És amikor már válaszra tátanád a szádat, cserbenhagy a magabiztosságod, és tudatosul benned a tény, hogy ez egy kibaszottul nehéz kérdés.
A Sánta Ferenc regényét feldolgozó film története négy férfire, tulajdonképpeni barátokra fókuszál. Gyuricza Miklós (Őze Lajos), Király László (Márkus László), Kovács János (Horváth Sándor) Béla (Bencze Ferenc) kocsmatulajdonos törzsvendégei. A férfiak éppen az ízletes borjúszegy elkészítésének különböző módszereit taglalják, amikor beállít Keszei Károly (Dégi István). Az új jövevény érkezése megváltoztatja a társalgás irányát, így hamarosan kényes témák kerülnek elő. A társaság tagjai egy kis időre mintha elfelejtenék, hogy 1944 van, és jobban kéne vigyázni a szájukra. De mivel túlzottan belemerülnek a csevejbe, másnap kellemetlen meglepetések sora vár rájuk.
Fábri Zoltán rendező nem fukarkodik a hangulattal, és még véletlenül sem hagyja, hogy filmjének atmoszférája akárcsak egyetlen pillanatra is szárazzá váljon. Érdekes, szürrealista légkör jellemzi Az ötödik pecsétet, a beszélgetés közben felvillanó festményrészletek, illetve a játékidő fele táján érkező elvont, rémálomba illő látomások erősítik elsősorban a mű ezen oldalát. Fábri spórol a fénnyel, és inkább félhomályba, vagy olykor szinte teljes feketeségbe borítja a színteret, és ez a húzás nagyban fokozza a sötét, világháborús érzést. A film utolsó etapjában pedig tökéletesen működik a hátborzongató, szürke, kilátástalan hangulati világ. Kétségtelen, hogy Fábri Zoltán rendkívüli érzékkel teremti meg Az ötödik pecsét atmoszféráját.
A forgatókönyv (meg hát nyilván az eredeti regény is, amit sajnos még nem olvastam) bővelkedik a fajsúlyos gondolatokban. A kocsmabeszélgetés során a háború témaköre vetődik fel először, a szereplők okokat, magyarázatokat keresnek, és megállapítják a vérontás értelmetlenségét. Utána mélyül a téma, és az emberben rejlő eredendő gonoszság és a gyávaság kerül a boncasztalra, majd a szenvedésről is esik néhány elemző szó. A játékidő utolsó szakaszában pedig a félelemkeltés és az "élőhalottgyártás" receptjét hallgathatjuk egy szakértő szájából. Utóbbi kétségtelenül hátborzongató perceket visz a műbe. Leginkább a szavak igazságtartalma, hitelessége az, ami megdöbbenti a nézőt.
A színészgárda lenyűgöző teljesítményt nyújt. Leginkább Őze Lajos emelkedik ki, aki igazán szórakoztatóan, maximális beleéléssel kelti életre Gyuricza úr karakterét. Utána Dégi István jön a sorban, aki egy kissé titokzatosra veszi a figurát, és pont ettől lesz emlékezetes a színész produktuma. Horváth Sándor jól működik a játékidő nagy részében dilemmázó, kissé visszahúzódó Kovács úr szerepében. A gárda többi tagja is hiteles játékot nyújt.
Az ötödik pecsét kétségtelenül a magyar filmművészet fontos, megkerülhetetlen darabja. Egy kicsit talán túl van nyújtva, de ettől függetlenül kivételes, rendkívül elgondolkodtató élményt nyújt. 8,5/10.
