„Az értelmi képesség nincs kihatással arra, hogy valaki képes-e szeretni.”

Apaság. Nehéz munka és pokoli felelősség. A fiúgyermek személyiségének fejlődésében nagyban meghatározó az apafigura, ő az első példakép a majdani férfi szemében. De a lányoknál is fontos szerep jut az apának, hiszen az ő feladata a védelmet, az otthont megteremteni, és az állandó, mindig jelen lévő biztonságot megtestesíteni. És igen, ez mind szép és jó, de mitől lesz az apaság több, mint egyszerű, elcsépelt fogalom? A válasz a szeretet. A halhatatlan, legyőzhetetlen szeretet. A szeretet, ami akkor is ugyanolyan erővel tombol, hogyha az apa történetesen értelmi fogyatékos.

Sam Dawson (Sean Penn) felnőtt férfi, azonban agyilag egy hétéves gyerek szintjén mozog. Mégis úgy alakul, hogy gyermeke, kislánya születik egy hajléktalan nőtől, aki azonban a szülés után megszökik. Sam kezdetben egész szépen helyt áll Lucy (Dakota Fanning) nevelésének terén, és a szomszédasszony segítségét kihasználva el is van a különc apa-lánya páros. Azonban Samet önhibáján kívül letartóztatják, így jut a gyermekvédelmisek fülébe a fogyatékos apuka esete. Lucy egy-két év múlva magasabb értelmi szinten fog mozogni, mint Sam, és mivel már rajta vannak a radaron, az ügy bíróság elé kerül. Elakarják venni a kislányt. Sam azonban nem hagyja magát, és minden erejét latba véve, hétéves szinten működő agyával harcolva megpróbálja megtartani Lucyt.

Ez a pokoli kettősség. Ettől lesz igazán maradandó a Nevem Sam. Ugyanis, habár drukkolunk a saját képességeit nem is kicsit meghaladó próbatételt bátran vállaló, fogyatékos apának, megértjük a hivatalos gyermekvédelmi szakemberek álláspontját is. Hiszen valóban, hogyan lenne képes egy hétéves szintjén gondolkodó ember megfelelően ellátni egy nála hamarosan értelmesebbé váló, de a szülői segítségre továbbra is rászoruló gyermeket? A szeretet nem megoldás mindenre, és pontosan emiatt szenved a néző a film nézése közben. Mert igenis megoldásnak kéne lennie. Egy tökéletes világban a szeretet hatalmánál nem lenne erősebb elem. De persze, ez egy degenerált világ, egy olyan ámokfutó istennel a Mennyekben, aki képes olyan sorsot teremteni, mint amilyen Sam-é. Szívfájdító a jelenet, amelyben Lucy megkérdezi az apjától, hogy direkt teremtette-e ilyennek az Isten, avagy véletlen. Tényleg könnyfakasztó. Mert tragikus.

Jessie Nelsonnak ez a második, és egyben eddigi utolsó rendezése. Utálom az olyan helyzeteket, amikor egy pozitívum negatívumként is felfogható, akként is értelmezhető. Pedig ilyen helyzet áll fenn a rendezői munka tekintetében. A direktor nagyon jól látja meg azt a megoldást, hogy a kamera gyors mozgatásával, illetve a nézőt megzavaró hirtelenséggel alkalmazott vágással remekül lehet érzékeltetni a világot Sam szemszögéből nézve. Száguld körülötte az élet, minden gyorsabban zajlik az ő értelmi sebességénél, nem tudja követni a körülötte zajló folyamatokat. Ugyanakkor pont ebből a szándákos kapkodásból kerekedik ki az a probléma, hogy nem tudunk kellően elmélyülni a történetben, az atmoszféra nem elég erőteljes. Érdekes megfigyelni, hogy az utolsó félórában, amikor a rendezőnő elhagyja a fent említett elemeket, mennyire nyugodtabb, átérezhetőbb a hangulat. A film ezen szakaszában sokszor robban emocionális bomba. Persze, a zárójelenettel majdnem sikerül lerombolni mindazt, amit az alkotók gondos munkával felépítettek az előző két órában. A befejezés giccses, naiv, és hiteltelen. Kár érte.

A karakterek fantasztikusak. Nem csak önmagukban nézve, hanem a köztük működő kapcsolatok tekintetében is. Sam hihetetlen figura, csak példaként tudjuk felfogni kitartását, és szeretetének nagyságát. Lucy is szépen van megírva, hiszen végtelen türelemmel kezeli apját, még úgy is, hogy a szerepek időnként felcserélődnek kettőjük között, például amikor Lucy tanítja olvasni Samet. Ám nekem mégis Rita volt a kedvenc figurám, a saját, rohanó életvitelében fuldokló ügyvédnő, aki, bár inkább csak kényszerűségből, pro bono vállalja el Sam védelmét. Az erőteljes családi dráma szép fokozatosan megtöri a nő jégszívének külső burkát, majd egészen a lelkéig hatol, és az a bizonyos érzelmi robbanás, amikor Rita kiönti a szívét Samnek, a produkció egyik legemlékezetesebb momentumaként marad emlékezetes. 

Sean Penn lehengerlő. Olyan mélyen azonosul a fogyatékos karakterrel, hogy az már szinte felfoghatatlan. Persze, azt azért meg kell említeni, hogy néha azért túlzásba viszi, de lehet, hogy ezt csak a Trópusi vihar emléke mondatja velem. Michelle Pfeiffer Rita szerepében lenyűgözően hiteles, és szimpatikus is, Dakota Fanning pedig elképesztően erős gyerekszínészi alakítást produkál. Az előző bekezdésben említett karakterkapcsolatok erőteljessé tételében rendkívül nagy szerepe van a színészek között pazarul működő kémiának.

A Nevem Sam mindenképpen ajánlott néznivaló. Hibája persze van, lehetett volna sokkal jobb is, de kihagyni akkor sem szabad. 8/10.