A múltkori rész után nem csoda, hogy most, cselekményszinten legalábbis, átvezető epizódot kaptunk. Igen, ugyanis a történet egyik szálon sem mozdul nagyobb mértékben előre - talán csak Daenerys esetében -, azonban nincs okunk ellenezni az epizód ilyetén felépítését, hiszen hangulatilag, nagyon, de NAGYON ott van a szeren ez a szűk egy óra. Tényleg nagyon!

Ha nem láttad a második részt, és nem imádod, ha előre tudod a nagy fordulatokat, akkor rá ne kattints a továbbra!

Joffrey meghalt. Végre! Ám sajnos Tyrion lett a bűnbak, és amikor a nyitójelenet után kiderül, hogy ki áll a merénylet mögött, ezen annyira nem is lepődünk meg. Nagyon jó, hogy az eddig kerti növényként vegetáló Sansat végre mozgásba lendítik az alkotók. És ha már az epizód hangulatát dicsértem a bevezetőben, akkor had kezdjem máris azzal a remekül megrendezett hajós képsorral. A köd, a feketeség, az árnyékból előbukkanó tervező mind-mind elsőosztályú hozzávalói az alviláginak ható atmoszférának.

Tyrion a börtönben ül. Eközben Cersei fiát gyászolja, és persze Lord Tywin is ott ólálkodik a sötétben. Az a pazar, hát tulajdonképpen párbeszéd, de én inkább nevezném monológnak, szóval az a monológ, amit produkál a holttest mellett álló Tommen (igen, nem meglepő, hogyha eddig nem is tudtatok róla, hogy Joffreynak volt egy öccse) királlyá válásának alkalmából, velőtrázóan zseniális, hiszen tökéletesen fogalmazza meg az uralkodás minden feltételét és viszontagságát. Viszont ami ezután jön, az még nagyobbat üt. Ugyanis megjelenik Jaime, a halott király vér szerinti apja és egyben nagybátyja, aki Joffrey holtteste mellett dugja meg Cerseit, saját nővérét. Ez annyira morbid, olyan szinten elborult, és megrázóan beteg, hogy az már szinte gyönyörű. A Királyölő rövid időre visszavedlik azzá az aljas, gonosz szemétládává, aki akkor volt, amikor még két kézzel büszkélkedhetett.

Tyrion mindeközben tömlöcbe vetve ücsörög, és Poddal közös, rövid, ámde igazán erőteljes jelenetében ismételten bebizonyosodik, hogy az Ördögfióka a legbecsületesebb, a legtisztességesebb, a legőszintébb. A legjobb ember egész Királyvárban.

Arya és a Véreb tovább járják a hűvös északi erdőket és pusztákat, és a kissé lehangoló, ám rendkívül színvonalas jelenetsor végén megbizonyosodhatunk róla, hogy az összeégett arcú gyilkológép mennyire tisztán látja a valóságot, és a sötét jövőt. A jövőt, miután megérkezik a tél. Igen, ugyanis ha hiszitek, ha nem, megfog érkezni az a kibaszott tél... Amúgy érdemes megfigyelni, hogy Maisie Williams még a megszokottnál is jobban alakít.

A Fal környékén is zajlik az élet. Sam néhány baljós jelenet keretein belül igyekszik biztonságba helyezni Szegfűt és annak kisbabáját, ám ami ennél jóval fontosabb és érdekesebb, az nem más, mint a tény, hogy jönnek a vadak. Hej, de még hogy! Nagyon durva, szinte már ijesztő az a pár perc, ami alatt lerohanják a kicsi falut, és megölnek boldogat és boldogtalant egyaránt. Nagyon dühösek, nagyon kegyetlenek, és, kimondom, kissé azért irritálók is.

És az epizód végére mindannyiunk örömére Dany is megérkezik, őt pedig egy csorda herélt követi, ahogy azt kell. Elképesztő, hogy néhány ügyesen megválasztott rendezői megoldással, a remek szövegkönyvvel, és persze egy csodálatos és fantasztikusan tehetséges Emilia Clarke-kal olyan pazar atmoszférát képesek kerekíteni a készítők a Khaleesi köré, alá, és fölé, epizódról epizódra, amitől valóban elhisszük, hogy nem egy szőkére festett barna színésznőt, hanem egy igazi királynőt látunk, akinek uralkodáshoz fűződő joga megkérdőjelezhetetlen. Én legalábbis nem merném megkérdőjelezni.

Pazar epizód volt, és nem baj, hogy a cselekmény csupán hangyalépésnyit mozdult előrébb, hiszen hangulatilag pusztított mind az ötvenhat perc. Ráadásul a zárókép talán az eddigi legjobb, nem csak az évad, hanem az egész sorozat felhozatalából is. 9/10.