Gyilkosság. A legtöbb ember számára ez egy egysíkú, félreérthetetlen kifejezés. Bűn, ami káoszt és félelmet szül. Vétek, aminek elkövetőjét meg kell büntetni, a lehető legsúlyosabban, akár halállal is. De biztos, hogy ennyire egyértelmű a helyzet? Mi van akkor, ha a gyilkos értelmileg visszamaradott, és nincs is teljes tudatában annak, amit csinált. Ekkor, ha a delikvens fogyatékossága bizonyosságot nyer, elmegyógyintézetbe, idegosztályra küldik a tettest. Sokan felháborodhatnak, amiért ennyivel megússza az elkövető, de ők nem ismerik a körülményeket. Mi van akkor, hogyha pont fogyatékossága, és leszűkített ingerfeldolgozó képessége miatt látta úgy a gyilkos, hogy meg kell tennie? Elképzelhető, hogy azt hitte jót cselekszik. Mert bűnöst, aljast, gyilkost ölt. Emberi szennytől szabadította meg a világot. Persze, ez nyilván nincs minden esetben így, de akárhogy is, a gyilkosságért bűnhődni kell. Még akkor is, hogyha a helyzetet lecsupaszítva, minden zavaró részlettől megtisztítva vizsgáljuk, és ez alapján arra jutunk, hogy a tettesnek igaza volt. És Billy Bob Thornton Oscar-díjas forgatókönyve szép fokozatosan, kimérten kibontva teszi egyértelművé, hogy Karl Childersnek igaza volt.

Karl Childers (Billy Bob Thornton) értelmi fogyatékos, és már huszonöt éve egy elmeklinika lakója. Bezárták, mert gyerekkorában brutálisan meggyilkolta saját édesanyját, és annak fiatal szeretőjét. Szex közben kapta rajta a párt, és azt hitte, hogy a fiatal fiú bántja az anyját. Aztán amikor a nő köszönet helyett nekiesett, Karl vele is végzett. Persze, ne tessék azt gondolni, hogy a férfi szülei boldog családi környezetet biztosítottak a főhősnek gyerekkorában, ugyanis még azt sem engedték meg, hogy a házban aludjon, így kénytelen volt az udvaron álló kunyhóban, egy földbe ásott lyukban feküdni éjszakánként, és ha ez még nem lenne elég, olyan tett elkövetésére kényszerült felelőtlen szülei nyomására, amitől bármelyik hatéves elindulna a mentális leépülés lejtőjén. Tehát Karlt bezárták. Ám huszonöt évvel később gyógyultnak nyilvánítják és kiengedik. Visszatér szülővárosába, ahol munkát vállal, és barátságot köt egy helybéli kisfiúval (Lucas Black) és annak édesanyjával (Natalie Canerday).

Higgadtan csordogáló, mély érzelmeket a felszínre rántó, letaglózó erejű drámáról beszélünk. Billy Bob Thornton fantasztikus forgatókönyvet hozott össze (saját színdarabja alapján), története emberközeli, életszerű tragédia, nincs benne semmi felemelő, nincs benne semmi túlzás, semmi bonyolultság. Egyszerű, letisztult, őszinte kép egy romokban heverő lélek utolsó utazásáról. A középpontban ott van Karl, aki értelmi fogyatékos. Legalábbis kezdetben úgy tűnik, ám ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik egyre inkább egyértelművé, hogy a férfi nem ilyennek született, nem volt eredendően sérült. Ilyenné tették, és nem mások, hanem a saját szülei. A szkript lenyűgözően megírt, elképesztően hatásos nagymonológok útján vázolja fel Karl múltját és jellemét. Megdöbbentő, könnyfakasztó borzalmak elevenednek meg a főhős szavai által, és a nehezebbnél nehezebb érzelmek áramlása az együttérzés, az elborzadás, a meghökkenés, és a rettegés tökéletes keverékét injekciózza a bőrünk alá.

Thornton rendezése egyszerűségében nagyszerű. A direktor olyan beállításokat alkalmaz, amelyek látni engedik a teljes színteret, adott esetben az összes, egymással kommunikáló szereplőt, és csak ritkán, kiemelkedően fontos pontokon fókuszál kizárólag egy arcra. Nem részesíti előnyben a sűrű vágást, helyette hagyja hogy az olykor a feszültség, máskor pedig a szeretet övében kavargó jelenetek hosszú snittekben bontakozzanak ki a néző előtt. Daniel Lanois zenéje is aktív felhasználásra kerül a film során, és ez nem is meglepő, mert a már önmagukban is csodálatosan melankolikus, könnyezésre ösztönző, felkavaró dallamok zseniális mélységekben tükrözik a főhős belső világát, ezt a minden ízében sérült, a körülmények áramlatában sodródó lelket, aki, hogy el ne süllyedjen, néhány kivételesen erős érzelembe kapaszkodik, amit megerőszakolt agya még képes felismerni és feldolgozni. A rendező nem akar grandiózus, látványos blockbustert csinálni. Egyetlen célja van. Beakar mutatni egy mélyreható, tragikus emberi sorsképet. Olyan történetet mesél el, aminek meghallgatása után hálát fogsz adni saját életkörülményeidért.   

Billy Bob Thornton magára osztotta a főszerepet, ami érthető döntés volt, hiszen ez az ő története, ő érti minden ízében saját főhősét. És bizony, a színész óriásit alakít, szinte ijesztő az a hitelesség, amivel a mindig higgadt, rövid mondatok útján, lényegre törően kommunikáló Karlt életre kelti. A gárda egyetlen tagja sem érhet még csak a közelébe sem, különösen nem Lucas Black, aki rendkívül erőtlen gyerekszínészi alakítást nyújt. Talán egyedül Dwight Yoakam képes tartani a lépést a főszereplővel, de persze az ő teljesítménye is elenyészik Thornton munkája mellett. Meglepetésképpen, egyetlen jelenet erejéig, feltűnik Robert Duvall, de rövidke szerepében természetesen esélye sincs maradandót alkotni. Ez Billy Bob Thornton showja, aki lehengerlő játékot produkál, és csupán néha lő túl a célon, avagy csak ritkán nyomja fullba a kretént, hogy klasszikust idézzek.

Lélekörlő szinten tragikus ez a történet, tele van mély fájdalommal, és mindennemű giccs nélkül kel életre. Szinte már szép. Ennyire őszinte, egyszerűségében nagyszerű emberi drámával nem találkozunk minden nap. 9/10.